Szaladjunk még egy kört Mikházán, a falu feletti domboldalon. (Kis falu, nagy panteonnal, híresen holt, holtan híres székelyeiről, a maguk után hagyott örökségről szerre beszámolunk.)
Ha a temetőben járunk, nézzük meg feltétlenül Keresztelő Szent János kápolnáját. Egyszer azért, mert János a kápolna védőszentje, másodszor – rózsafüzéres Kati néni szerint –, mert Keresztelő Jánosunk a kápolna tartós lakosa volt.
A kápolna a szakrális népi építészet időtlen rokonszenvvel, ragaszkodással kezelt emléke. Épült Keresztelő János tiszteletére, melyet az 1731. október-november hónapokban készült egyház-látogatási jegyzőkönyv szerint a fenti titulussal Keresztúri Miklós marosszéki királybíró építtetett 1718 körül a Szent Antal hegyen. A kápolnának ma is búcsúja van, a közelmúltban szentelték harangját.
Annak idején a harangszentelésre meghívást kapott dr. Lékai László hercegprímás, azonban a bíboros látogatását megakadályozta a kommunista hatalom. A kápolna faszegecses-fagerendás elemeit a közeli, az idők során nyomtalanul eltűnt Mikes várból szállították át. Az oltárkép Keresztelő Szent Jánost ábrázolja a Jordán vizében.
Annyi biztos, hogy a kilenckeddi búcsúra jövő hajdani jobbágytelki zarándokok látták Jánosunkat. A remete nyári hajnalokon mezítláb járt le a Nyárádra, kőkorsókba vizet mert, indult vissza a harmaton. Lakott a szomszédunkban egy Jobbágytelkéről jött rózsafüzéres vénleány, bizonyos Kati nevű matuzsálem, aki azt mondta, maga is látta Jánosunkat, köszöngetett neki. Alulírott erősen kételkedett a szentéletű vénleány szavaiban, nem lehet, mondta, mert Keresztelő Szent János nem a Nyárád, hanem a Jordán folyó mentén élt, ám a rózsafüzéres Kati annál inkább erősítette: „Tudhatnám, Jánosunk Palesztinából költözött a székelyekhez.” Kati néni azt is tudta, hogy bizonyos Márkó bá, a negyvennyolcas honvéd, később temetőőr, Jánosunkhoz járt a pipájába járó parázsért, sokat beszélgettek az öreg hárs alatt.
A kápolna előtti matuzsálem pedig annak a fának a késői sarja, amit a Limesen túli barbárok mozgását figyelő római őrszem ültetett árnyéknak. Lakott benne a Szekuritátétól erősen keresett népi költő, lakott benne törzsétől lemaradt német katona. Amikor a vöröscsillagosok benyitottak a kápolnába, megilletődésükben elfelejtették megkérdezni Jánosunktól, nem látott egy népi költőt, akinek a nép hord vizet és kenyeret. A fa törzsének támasztott kőkereszt is valamiféle Jánosnak állít emléket, a holt ember családnevéből már csak egy “cs” betű maradt. Gyanítom, ez azért van, mert valahai emberünk is ölelgette fánkat, ha úgy adódott. A fa árnyékában nyugszik Széllyes Sándor népdalénekes.
A kápolna környékén látható a felső-nyárádmenti kőfaragás nívójáról sokat elmondó XVIII-XIX. századi sirkövek. Valamennyi kő külön-külön beszél az ide temetettek közösségen belüli társadalmi rangjáról, a kor népnyelvi, szociográfiai, felekezeti sajátosságairól, a vidék halottkultuszáról.
A szerző felvételei
Lokodi Imre
