Disznóvágás ideje van, azt mondják, ez családi ünnep, összehozza a rokonságot, jó kis buli mai szóval. Volt régen. Mert sokat változott azóta a világ, de az emberek is. Gyerekkoromban kora reggel öt órakor volt a disznóölés ideje, ma nyolc órára kikocsikázunk valamelyik közeli faluba, ott leszúrják a disznót, a falubeliek megfogják, a városiak nézik. Fele a népségnek a konyhában toporog, mert nem bírja a látványt, sajnálja a disznót.
Nem töltik nagyon a pálinkát sem, mint akkoriban. Szóval, más most a módi, s a disznóvágó közben nálunk is böllér lett. Nem füstölnek a férfiak az orruk alatt olcsó ‘kárpácit’, a nők viszont elektromos szivarat szipákolnak.
Ha feldarabolják a disznót, be gyorsan a kocsi csomagtartójába, és irány a város.
Nem is mondtam, hogy előző nap „magyar belet” veszünk a kolbászhúsnak. Otthon átrendezzük a lakást, nekifogunk a kolbász, májas, véres elkészítéséhez.
Az őrlés férfimunka, a töltésnél ott vannak az asszonyok is, mert egy tűvel szúrogatni kell a belet, hogy nehogy levegő maradjon benne. Az izesítésnél pedig valakit mindig felhívunk, hogy még mit tegyünk bele, mert mióta a nagymamák nincsenek, ezt is elfelejtettük.
Gyúrom az őrölt húst a régi tekenőben, nyakamban a békéscsabai kolbászfesztiválon nyert ezüstéremmel, megadom a módját, miközben sózunk, borsozunk, kóstolgatjuk.
Vissza egy kicsit a töltéshez. Mondom az asszonynak, hogy az unokát hozza közelebb, legalább lássa, hogy milyen hagyományt kell(ene) tovább vinnie.
Lénácska még csak három éves, de sok mindent tud. Mosolygó tekintettel figyeli, miként sürgünk, forgunk mi felnőttek az asztal körül. Na, mi ez? kérdezem boldogan az unokát, várva hogy kimondja a nagy varázsszót: KOLBÁSZ… Hiszen ő tudja. Csak nézte, nézte, majd egyszer megszólalt: Tata, ez csigakigyó!
Balázs Árpád