Tavaszi felbuzdulásunk és újfajta félelmeink idején sokkal több kerti veteményt ültettünk, mint máskor. És valahogy olyan volt az esztendő is, hogy jobban figyeltünk. Sokan. Nyilvánvaló, hogy „olyan” volt. Egy kicsit „más”. Pár hétig készültünk a legrosszabbra.
Egyrészt a civilizáció összeomlásától rettegtünk. Másrészt a gyökeres változásoktól féltünk. Aztán kegyelmet kaptunk. Ez a helyzet, amely inkább csak amolyan ítéletvégrehajtás-halasztás volt, semmint feloldozás, nem nyugtatott meg. Mert nem.
Akik nem hagytuk a háztáji ültetvényeinket, hamarosan ráébredhettünk arra – amit eleink évezredeken át tudtak és gyakoroltak –, hogy törődni kell vélük. Mármint a palántákkal. A csemetékkel. A bokrokkal. A tőkékkel.
Egyik szomszédom azt meséli, hogy az ötven almafáját minden áldott nap megöntözte. Ötven veder vizet hordott ki a gyümölcsösébe legalább száz napon át. Ötszázszor száz liter. Ötvenezer. Most ökölnyi jonatánoktól roskadnak az ágak. Vagy roskadtak, mert ezekben a napokban szerre mind a pincékbe kerültek. A másik szomszéd nem öntözött. Nem sokallja, hogy öt lej körüli az alma ára a szuper- és hipermarketben. És nem érti a lényeget. Nem az öt lej lenne a fontos, hanem a tudás, hogy szükség esetén képesek vagyunk-e megtermelni annyit, amennyi kell az élethez. És esetleg tudunk-e többletet előállítani, ha úgy hozza a helyzet. Amikor le kell válnunk a fogyasztói társadalom csecséről, látunk-e alternatívát?
Némi fölösleget termeltem ebből-abból. Akár el is adhatom. Cserebere útján színesíthetem a kamrát és a pince mélyét. De egyelőre mindez csak csekélység. Annyi, mint egy fuvintásnyi por, vagy pernye. És mégis olykor tehernek érzem a kertet és az őszt, hogy nincs vége a szezonnak. A holt lapit is fel kell gereblyézni.
SIMÓ MÁRTON