Nem tudta, hogy ehhez rosszkor és rossz helyen született. Eleinte még úgy volt, hogy minden rendben lesz. Az alsó tagozat negyedik osztályában annak rendje s módja szerint megjelent a vágyva vágyott történelem tankönyv, és Ábel – mint egy regényt – pár nap alatt végigolvasta. Persze, kisiskolásként nem tudhatta, hogy a „Hazánk (értsd: Románia) történelme” címet viselő opusvalóban a regény-, de leginkább a meseirodalom körébe tartozik. Neki nagy tetteket végrehajtó, csatákban diadalmaskodó hősökre volt szüksége, s ilyenek bőven teremtek a könyv lapjain. Gyermeki képzeletét máris derék, különféle ideálokért, de főként a hazáért, a szabadságért és a „nagy egyesülésért” harcba menő (és ott általában eleső), makulátlan jellemű román hősök igaz története népesítette be.
Az viszont már felemás érzéseket keltett benne, hogy a könyvben saját népe leginkább negatív kontextusban jelent meg. Hát ezt meg így hogy?! Hogy létezik, hogy a magyarok, a mieink, nem becsülték értékükön ezeket a derék héroszokat, hanem éppen ellenkezőleg: ott ártottak nekik, ahol tudtak?! Lám, nem elég, hogy elvettük a hazájukat (na jó, nem az egészet, csak a legfontosabb részét), de úton-útfélen még szipolyoztuk-köpölyöztük is őket?!
Ha komolyabban a lelkére veszi, akár skizofréniát is okozhatott volna benne, hogy kedvenc hősei az egyik oldalon, ő pedig szemközt, az elnyomók és kiszipolyozók táborában.
Voltak más furcsaságok is, de ezekre csak jóval később nyílt rá a szeme.
Egyrészt volt az elfogadható keretek közt és célokért, mondhatni gentlemanként gyilkoló ellenség: a rómaiak. Bár ők is derekasan kaszabolták a dákokat (a vitéz Decebal királyt például Traianus légiósai hajszolták öngyilkosságba), de ez inkább amolyan elkerülhetetlen és kényszerű rosszként jelent meg, amire azért volt szükség, hogy aztán a felek összebútorozhassanak és végrehajtsák azt a genetikai csodát, aminek a végén egy új nemzet jelenik meg a történelem porondján. (Szegény dákok olyan gyorsan beolvadtak a világhódítók családfájába, hogy idejük sem volt bár egyetlen szavacskát is átmenteni a román szókincsbe…)
Ezzel szemben a másik típusú ellenséget már egyértelműen eltiporni, pusztítani kellett éjszakai álruhás támadásokkal, karóba húzással, vagy ha úgy hozta a sors, kődobálással (lásd Károly Róbert szomorú kudarcát a posadai szorosban). Ők voltak a magyarok, a tatárok és a törökök. Őket feltehetőleg azért fogadták olyan mogorván, mert nem nászutazásra jöttek, és genetikai szempontból sem számolt senki velük.
Gyermeki lelkét kicsit bántotta, hogy az ő népe ilyen rossz társaságba keveredett, de így utólag már nem volt mit tenni. De hát mit is keresünk mi itt? Miért jöttünk e jámbor, békeszerető nép nyakára?! Hol is van akkor a mi hazánk?! E kínzó kérdésekre a tankönyv nem adott választ, a tanító nénitől pedig nem merte megkérdezni. Maradt a szorongás.
Középiskolás volt, amikor a hetvenes évek végén aztán egyik barátja a kezébe nyomta Jókai A magyar nemzet története című munkáját. Hazavitte, nekiesett – és egy világ omlott össze benne. Persze, nem volt kár azért a világért. Pláne, hogy helyébe egy olyan lépett, amire már maga is büszke lehetett, felemelt fejjel, megszorítások nélkül. Katartikus boldogság kerítette hatalmába, a legszívesebben mindenkinek elújságolta volna, de felsőbb évfolyamos barátja (a könyv tulajdonosa) erről határozottan lebeszélte. „Elégedj meg a lelki honfoglalással – mondta. – Ez neked is jobb lesz, és nekem is. A lényeg, hogy most már tudod, amit tudnod kell.” És Ábel valóban úgy érezte magát, mint aki egy hosszú, kínkeserves vándorlás után tért meg az övéihez. Ám az is világossá vált előtte, hogy ő ebben az országban soha nem lehet történelemtanár. Ahhoz már túl sokat tud. Így aztán a történelemhez fűződő intim viszonyát soha nem törvényesítette, megmaradt magánszenvedélynek, titkos „szeretőnek”.
Mindez mégsem volt teljességgel haszontalan.
Ezek után magától kínálkozik a negyedik: hogy az ember életútja miként alakul, merre indul el és mivel a kezében, azért a legnagyobb felelősséget az oktatás, konkrétan a pedagógusok viselik.
Címlépünkön a Decebal dák király arcképét ábrázoló 55 m magas, sziklába vájt dombomű látható, amely Jeselnica/Dunaorbágy (Eselnita) és Dunatölgyes (Dobova) között található a Bánságban (Mehedinti megye területén), amelyet I. C. Dragan (1917-2008), Olaszországban letelepedett, vasgárdista múltú román történész és üzletember támogatásával készítettek 1994 és 2004 között. Az objektum látványos, méreteiből és elhelyezéséból fakadóan nyilvánvalóan érzékelhető, hogy az „örökkévalóságnak” szánták.
A szövegközi első képen Traianus császár egyik fennmaradt 4 x 1,75 méteres emléktáblája, egy 1900-ban készült felvételen. A mintegy 40 km-en sziklafalon haladó hadi utat még Tiberius császár (Kr. e. 42 – Kr. u. 37) kezdte építtetni, Traianus fejezte be, amikor Dácia ellen vonultatta fel légióit a sikeres, második dák-római háborúban (105-106). A Duna-Vaskapu vízíerőmű építésekor ez a tábla víz alá került. Az akkori jugoszláv kormány gondoskodott, hogy a vízszint fölé helyeztesse.
Harmadik képünkön a folyamszabályozási munkálatokat 1837-ben kormánybiztosként elkezdő, vezető és azt részben finanszírozó Széchenyi István emlékére elhelyezett tábláról készült felvétel látható (ugyancsak 1900-ból), amely szintén víz alá került 1972-ben. (A munkálatok 1896-ban fejeződtek be, a millenniumi üneplési láztól áthatva – egyébként jogosan az utókor ekkor adózott Széchenyi István emlékének.)
Negyedik képünkön a ma már víz alá merült Széchenyi-tábla fölött, jól látható helyen, engedélyt kérve a román hatóságoktól, a Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Yacht Egyesület helyeztetett ki 2005-ben egy új emléktáblát, amely azonban néhány nap után eltűnt a helyéről. Széchenyi emléke és áldozatvállalása ma már csak az arra járó magyar hajózók lelkében és emlékezetében él.