Ábel az iskolában 3.

A nyolcvanas évek vége felé jártunk, s Romániában a Nagy Vezér tovább mélyítette a vermet, amelybe mindent és mindenkit el akart hantolni, ami és aki rögeszméjének, a homogén nemzetállami szocializmusnak az útjában állott. Azaz: nagyjából mindent és mindenkit. Korát meghazudtoló fürgeséggel dobálta ki az újabb és újabb rétegeket, s örök elégedetlenként haladt egyre lefelé. Végül úgy járt, mint a viccbéli kincskereső atyafi, aki ásás közben méterenként talált a földben egy cetlit, rejtélyes, neki szóló üzenettel: „Áss lefelé még egy métert!” Megtette. Újra és újra. Aztán a hatodik cetlin már ezt állt: „Te, ostoba! Most hogy jutsz ki innen?!!” De történetünk idején az utolsó cetli – amelyet majd Iliescuék fognak megkörmölni – még váratott magára.

Közben a nyomorgatott erdélyi magyarok tömegesen vágtak neki a román-magyar határnak. Egy részük a határőr laktanyák fogdáiban kötött ki, majd félholtra verten a börtönben. Másik részük sikerrel járt, s álmai földjére került. De voltak olyanok is (nem is kevesen) akik csak a föld alá. Kezdetben az anyaországi elvtársak buzgón a szekusok keze alá dolgoztak visszatoloncolásaikkal, de végül, a közvélemény nyomására, nemzetközi szívük nemzetivé enyhült, s befogadták a menekülteket. Akik az anyaországban valóban anyaölben érezték magukat, és nem akartak továbbvonatozni Kohl kancellár szárnyai alá.

Hanem amikor a tréfa vastagodni kezdett, a magyar elvtársak találkozót kértek a Nagy Vezértől. Ha kérték, megkapták, valamikor ’88 augusztusának végén. Grósz Károly, felvértezve magát az internacionalizmus minden idejét múlt kacatjával s klisémondatával (kinek mije van, abból gazdálkodik), útnak indult kíséretével a tizenhárom vértanú városába. Tizennegyediknek. (Legalábbis pár napra rá így terjedt el a nép körében – de az emberek hangjában tisztelet helyett ezúttal megvetés volt.)  A határnál azonban kiszállították járgányaikból s Daciákba ültették őket, mondván: román földet csak román autó(féleség) taposhat. A nárcisztikus személyiségzavarral küszködő pszichopata aztán két és fél órás beszéddel mosta át és öblítette ki a vörösen tátogó magyar elvtárs agyát, aki végül készségesen belátta: az autópályán mindenki szembemegy a forgalommal, kivéve a Nagy Vezért, aki egyedül ismeri a helyes irányt. Na jó, a Vezérnével együtt. A visszaúton a határ felé az út szélén felsorakozott megnyomorítottak százai (akik ekkor még a magyar elvtársaktól várták azt a csodát, amit aztán egy évre rá ők maguk vittek végbe), románok és magyarok, tapsolták meg lelkesen a távozó magyar küldöttséget. Nos, ha lenne a meg nem érdemelt tapsnak Oscar-díja, akkor ez minden kategóriában megkapná.

Közben Ábelék iskolájában az élet a megszokott mederben csordogált. A főtanfelügyelő (miután kitiltotta a magyar feliratokat az iskolák folyosóiról és a tantermekből) ezúttal arra utasította az igazgatónőt, hogy a tanári kar „hasson oda”, hogy a gyerekek szünetben ne beszéljenek egymás közt magyarul az iskola udvarán. Egy színtiszta magyar iskolában. Ezen kínjában már mindenki nevetett… Nem tudták, de tudhatták volna, hogy ez a vég kezdete. A rezsim végéé. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Hamarosan megérkezett a retorziós célból a Székelyföldön grasszáló bukaresti ellenőrző brigád is. Ilyenkor persze az első érzés a kellemes meglepetésé, hiszen nem a rémhírek vásznára a képzelet pennájával előzetesen felfestett hétfejű sárkány érkezett meg, hanem egy héttagú, hús-vér – helyenként kedves – férfiakból és nőkből álló csapat. Mindannyian románok. Némelyik jóérzésű közülük titokban Ábelék értésére is adja, hogy kínos számára a helyzet fonáksága. Hogy a szakmai ellenőrzés valójában álca, mert nem ellenőrizni jöttek, hanem büntetni és megfélemlíteni. 

 
Az ostor, vagy néha  a dorong, maga a román nyelv. Ez az egyébként szép, a tizennyolcadik században dallamosra latinosított nyelv, amelyen számos nagy költő és író szólt már a világhoz. Ámde köztudott volt, hogy a székely gyerekek meglehetősen nehezen boldogulnak vele. Nem azért, mert román. Hanem mert idegen. Idegen?!!Te nem létező jóisten!! A Vezér asszonya hisztériás rohamot kapott: Romániában a román nem lehet idegen nyelv! Minden szakmai megfontolás a ládafiába került hát, a román anyanyelvűeknek szóló tankönyvek pedig a magyar gyerekek kezébe. Az eredmény nem lehetett kétséges. Lehettek egyébként országos bajnokok matematikából, francia nyelvből, vagy testnevelésből – semmit nem ért, ha nem beszéltek jól románul. Így hát az elégtelen meg volt előlegezve az iskola számára.

Ábelnek az ellenőrzés napján – pechjére – történelem órája is volt. A román nyelv mellett a másik „kritikus” tantárgy. A szakos ellenőr tehát annak rendje s módja szerint bejelentkezett hozzá. A lecke címe: „Románia az mAranykorszakban”. Ami nyilván egyet jelentett a Ceauşescu-korszakkal, amelynek kiporciózott, keserű kenyerét éppen rágcsálták. A lecke amúgy az ellenőrnek köszönhette, hogy egyáltalán napirendre került…
 

Ábel csibész tanítványai teljes mértékben kihasználták tanítójuk kínos helyzetét: valahányszor az kiejtette a Nagy Vezér és „tudós” asszonya nevét (márpedig sokszor ki kellett ejtenie), gúnyosan elvigyorodtak. Hiába, már negyedik éve tanította őket, nem voltak titkaik egymás előtt. Ábel mindvégig azért fohászkodott magában, hogy az ellenőr ezt ne vegye észre. Nem vette. Az óra végeztével a gyerekek szünetre mentek, a fickó pedig Ábelnek szegezte a kérdést: „Járt ön valaha a Szeret folyón?” „Nem” – vallotta be Ábel. „Tudja ön, hogy azon nemhogy tizenhárom, de egyetlen vízierőmű sincs?!” „Az lehet – mondta Ábel –, de a tankönyvben ez áll.” „Hol?!” Ábel mutatta. A férfi rövid mustra után kelletlenül az asztalra dobta: „Hát ezt még nem cserélték ki?” (Ennyit papír és valóság viszonyáról akkor tájt.) Majd körülnézett az osztályban. Na, most jönnek szóba a magyar feliratok – dobogott hangosabban Ábel szíve. De az ellenőrt ez nem érdekelte. Másvalamin akadt meg a szeme. Ábel pár hónappal korábban készített egy dekorációt: egy óriási fehér kartonra piros, ollóval kivágott betűket ragasztott, hogy aszondja: Meseország kapuja. A felirat alá illusztrációként néhány, erdőben vadászó, és a fa alatt pihenő vadászt ábrázoló képkerült. A képek alatt sorakoztak a kötelező házi olvasmányok címei. A férfi az ábrához sétált, majd kopogtatni kezdte a feliratot,a kartont, és az egyik képet, mondván: „Az ilyen színkombinációkat, ha lehet, kerülni kell!” Ábel elpirult, mint akit tetten értek. „Értem” – mondta, s furcsa mód belül örömet és elégedettséget érzett.
 
Lakatos Mihály

A címkép és a szövegközi kép a www.muzeuldefotografie.ro honlapról való –  az 1988-ban készült amatőr felvételek Alex Galmeanu gyűjteményéből valók.

 
Megjelent a Magyar Idők 2016. március 26-i számában.