![Ábel az iskolában 3.](http://archivum.eloszekelyfold.ro/wp-content/uploads/2021/12/298_muezeul_de_fotografie_1.jpg)
A nyolcvanas évek vége felé jártunk, s Romániában a Nagy Vezér tovább mélyítette a vermet, amelybe mindent és mindenkit el akart hantolni, ami és aki rögeszméjének, a homogén nemzetállami szocializmusnak az útjában állott. Azaz: nagyjából mindent és mindenkit. Korát meghazudtoló fürgeséggel dobálta ki az újabb és újabb rétegeket, s örök elégedetlenként haladt egyre lefelé. Végül úgy járt, mint a viccbéli kincskereső atyafi, aki ásás közben méterenként talált a földben egy cetlit, rejtélyes, neki szóló üzenettel: „Áss lefelé még egy métert!” Megtette. Újra és újra. Aztán a hatodik cetlin már ezt állt: „Te, ostoba! Most hogy jutsz ki innen?!!” De történetünk idején az utolsó cetli – amelyet majd Iliescuék fognak megkörmölni – még váratott magára.
Közben a nyomorgatott erdélyi magyarok tömegesen vágtak neki a román-magyar határnak. Egy részük a határőr laktanyák fogdáiban kötött ki, majd félholtra verten a börtönben. Másik részük sikerrel járt, s álmai földjére került. De voltak olyanok is (nem is kevesen) akik csak a föld alá. Kezdetben az anyaországi elvtársak buzgón a szekusok keze alá dolgoztak visszatoloncolásaikkal, de végül, a közvélemény nyomására, nemzetközi szívük nemzetivé enyhült, s befogadták a menekülteket. Akik az anyaországban valóban anyaölben érezték magukat, és nem akartak továbbvonatozni Kohl kancellár szárnyai alá.
Hanem amikor a tréfa vastagodni kezdett, a magyar elvtársak találkozót kértek a Nagy Vezértől. Ha kérték, megkapták, valamikor ’88 augusztusának végén. Grósz Károly, felvértezve magát az internacionalizmus minden idejét múlt kacatjával s klisémondatával (kinek mije van, abból gazdálkodik), útnak indult kíséretével a tizenhárom vértanú városába. Tizennegyediknek. (Legalábbis pár napra rá így terjedt el a nép körében – de az emberek hangjában tisztelet helyett ezúttal megvetés volt.) A határnál azonban kiszállították járgányaikból s Daciákba ültették őket, mondván: román földet csak román autó(féleség) taposhat. A nárcisztikus személyiségzavarral küszködő pszichopata aztán két és fél órás beszéddel mosta át és öblítette ki a vörösen tátogó magyar elvtárs agyát, aki végül készségesen belátta: az autópályán mindenki szembemegy a forgalommal, kivéve a Nagy Vezért, aki egyedül ismeri a helyes irányt. Na jó, a Vezérnével együtt. A visszaúton a határ felé az út szélén felsorakozott megnyomorítottak százai (akik ekkor még a magyar elvtársaktól várták azt a csodát, amit aztán egy évre rá ők maguk vittek végbe), románok és magyarok, tapsolták meg lelkesen a távozó magyar küldöttséget. Nos, ha lenne a meg nem érdemelt tapsnak Oscar-díja, akkor ez minden kategóriában megkapná.
Közben Ábelék iskolájában az élet a megszokott mederben csordogált. A főtanfelügyelő (miután kitiltotta a magyar feliratokat az iskolák folyosóiról és a tantermekből) ezúttal arra utasította az igazgatónőt, hogy a tanári kar „hasson oda”, hogy a gyerekek szünetben ne beszéljenek egymás közt magyarul az iskola udvarán. Egy színtiszta magyar iskolában. Ezen kínjában már mindenki nevetett… Nem tudták, de tudhatták volna, hogy ez a vég kezdete. A rezsim végéé. De ne vágjunk a dolgok elébe.
Hamarosan megérkezett a retorziós célból a Székelyföldön grasszáló bukaresti ellenőrző brigád is. Ilyenkor persze az első érzés a kellemes meglepetésé, hiszen nem a rémhírek vásznára a képzelet pennájával előzetesen felfestett hétfejű sárkány érkezett meg, hanem egy héttagú, hús-vér – helyenként kedves – férfiakból és nőkből álló csapat. Mindannyian románok. Némelyik jóérzésű közülük titokban Ábelék értésére is adja, hogy kínos számára a helyzet fonáksága. Hogy a szakmai ellenőrzés valójában álca, mert nem ellenőrizni jöttek, hanem büntetni és megfélemlíteni.
Ábelnek az ellenőrzés napján – pechjére – történelem órája is volt. A román nyelv mellett a másik „kritikus” tantárgy. A szakos ellenőr tehát annak rendje s módja szerint bejelentkezett hozzá. A lecke címe: „Románia az mAranykorszakban”. Ami nyilván egyet jelentett a Ceauşescu-korszakkal, amelynek kiporciózott, keserű kenyerét éppen rágcsálták. A lecke amúgy az ellenőrnek köszönhette, hogy egyáltalán napirendre került…
![](http://archivum.eloszekelyfold.ro/wp-content/uploads/2021/12/1988tamas-urban.jpg)
A címkép és a szövegközi kép a www.muzeuldefotografie.ro honlapról való – az 1988-ban készült amatőr felvételek Alex Galmeanu gyűjteményéből valók.