Ábel az iskolában 1.

Ábel a múlt század hetedik évtizedének rögtön az elején kezdte az iskolát, egyszerre mindjárt kettőt is: az általánosat, meg a zeneművészetit. Édesanyja az akkor tájt Magyarhonban egyre divatosabbá váló táncdal fesztiválok nagy rajongója volt, így Ábel repertoárjában a felvételiztető zenetanár nagy megrökönyödésére olyan opuszok szerepeltek, mint: Kislány a zongoránál, Isten véled, édes Piroskám, vagy A domboldalon áll egy régi kunyhó. Sehol egy Csitári-hegy, sehol egy zavaros vizű Nyárád, sehol egy pünkösdirózsa.

Mivel jó hangja volt, a domboldali kunyhóból is bejutott a zeneiskolába. Aztán persze nem lett belőle hegedűművész, amiként az édesanyja szerette volna, de még csak ügyvéd sem, amiként az apja. A Sorsnak más tervei voltak vele. De azóta is csodálattal adózik szüleinek azért a makacs következetességért, amellyel – akár nélkülözések árán is – azon munkálkodtak, hogy mindhárom csemetéjüket bejuttassák abba a kasztba, amit akkor divatos, de ma már kissé avítt mellékzöngéjű kifejezéssel „tanult emberek”-ként aposztrofáltak.

Ábel, aki manapság ugyancsak három nebulót palléroztat az oktatási rendszer szküllái és kharübdiszei(mai nyelven: „dártvéderei és kylorenjei”) között,nosztalgiával gondol vissza az akkori időkre. Amikor a tanár még Tanár volt, a tananyag a diák által megtanulandó hasznos valami, maga a diák pedig egy olyan semmi, amiből még bármi lehet. 

 

Ábelnek, mindenféle kerekasztalok, egyeztetések és a másik fél meghallgatása nélkül, rövid úton a tudomására hozták, hogy mindössze egyetlen joga van, mely egyben kötelessége is: tanulni. Már első osztályban komoly jegyekkel osztályozták a tudását.Nem tartottak attól, hogy a könyörtelenül bevésett egyes esetleg összetöri gyermeki lelkét s jóvátehetetlenül tudatosítja benne egyrészt, hogy az iskola se nem wellness szálló, se nem piroslámpás ház, hanem igencsak komolyan veendő intézmény, másrészt hogy az egyes, mint érdemjegy, az elsajátított ismeretek mértékét  tükrözi.

Aztán az is gyorsan kiderült, hogy a tanár valamiért megfellebbezhetetlen tekintély, ezért döntései már első fokon jogerősek. Ezt akkor tapasztalta Ábel, amikor szóba hozta otthon, hogy a földrajz tanár az órán való pad alatti olvasást nyaklevessel jutalmazta. No, ezt nem kellett volna. Az apja nem rohant el bőszen az iskolába, nem írt feljelentést az ombudsmannak, és nem készíttetett orvosi látleletet, szóval: nem normálisan reagált a dologra. Hanem kijelentette, hogy a tanár célja ugyanaz, mint az övé: hogy rendes embert neveljen Ábelből. S nyomatékul további nyaklevesekkel egészítette ki a tanár által elkezdett sorozatot.

A következőkben aztán Ábel – a család és az iskola szorításában – kénytelen volt megmaradni a rendes emberré válás mellékösvények nélküli útján. Osztálytársai zöme hasonló körülmények közt szegődött útitársává.

Most a kedves olvasó bizonyára azt hiszi, hogy a fentiek alapján az akkori iskolarendszer lelki nyomorékok, sérült tudatú, szolgalelkűvé pofozott páriák egész hadát engedte rá a társadalomra. Nagyobbat nem is tévedhetne. Az osztály tanulói közül többen zeneművészek lettek, egyikük elismert képzőművész, egy másik orvos, ketten egyetemi tanárok, öten mérnökök, a többiek köztisztviselők, vállalkozók és szakmunkások. S láss csudát: a kisváros egyik későbbi polgármestere is közülük került ki! Hm. Hát ez meg így hogy?! Igaz, akkor a mindenféle gyermek- és diákjogok még nem csűrdöngölőztek a tereken, a konferenciákon, a rektori hivatalokban, s olyan pszichológusok sem osztották az észt kérve-kéretlenül, akik egyébként a saját gyerekeiknél teljes csődöt mondtak. A szülők nem csaptak fel műkedvelő tanároknak, s nem hordoztak a hátizsákjukban alternatív tanterveket. A tanároknak pedig (a kötelező kivételektől eltekintve) volt tekintélyük, amit nem előírásra kaptak meg, hanem szakmai tudásuk és emberi minőségük alapján.

Szó mi szó, nem volt könnyű bejutni az egyetemre, sokan lepattantak a kemény felvételi vizsgakövetelményekről, de ennél fogva maguk is megnyugodhattak, hogy gyerekeiket nem kutyaütők fogják majd tanítani. Hogy nem azok mennek tanárnak, akik már – de tényleg és végképp – semmi másra nem alkalmasak, s oda is csak azért, mert a követelmények nagysága vetekedik a bodrogkeresztúri kilátóéval…

Ábel – aki később tanítóképzőt végzett – maga is tapasztalhatta, hogy a felvételi vizsgáig el sem juthatott az a jelentkező, aki az öt elővizsga közül akár az egyiken is szint alatt teljesített. Ez utóbbiakon kellett bizonyítania, hogy orvosilag alkalmas a pályára, tud szépen írni, tud rajzolni, jó énekhangja van és testnevelés alól sem volt folyamatosan felmentve. Ugyanis akkor még úgy tartották, hogy nincs „joga” tanítói pályára jelentkezni annak, aki nem tud szépen énekelni, írni, rajzolni stb. Nem másért, csak mert a gyermeknek viszont joga van ahhoz, hogy szépen énekelni, írni, rajzolni, és megfelelő módon sportolni tanuljon az iskolában, hogy képességeit hozzáértő kezek fejlesszék tovább.

„Te most a kommunisták oktatási rendszerét dicséred agyba-főbe?!” – hökkent meg egyik ismerőse, amikor mindezt kifejtette előtte. „Nem – mosolyodott el Ábel -, csupán azt mondom, hogy a pályaválasztás nem jogok, hanem képességek kérdése. Nincs „joga” például riporternek, műsorvezetőnek lenni olyasvalakinek, aki beszédhibás. Ezzel nem „diszkrimináljuk” az illetőt, csupán értésére adjuk, hogy a Teremtő őt más pályára szánta.

A kommunisták viszonylag hamar ráébredtek arra, hogy négy elemivel nem lehet sem gyárat, sem rektori hivatalt vezetni, hogy a szakmaiság nem burzsoá trükk, s hogy a minőség nem fényűzés. Talán ezért is voltak képesek közel négy évtizedig hatalmon maradni, s ezért volt képes az oktatási rendszer ideológiai maszlaggal meg nem nyomorított része egy idő után már minőséget is termelni. Nos, az eltakarításuk után ezt a minőséget kellett volna megőrizni, továbbvinni, az ideológia sújtotta területeket pedig rehabilitálni. Nem ledózerolni az egészet és szabad rablást engedélyezni. Akkor talán ma nem kellene (nyilván tisztelet a kivételnek) silány tudású pedagógusokkal, az iskolát irányítani akaró szülőkkel, tanulás helyett rektori választásokat eldöntő (!) hallgatói önkormányzatokkal, nemi erő szakon „végzett” HÖK-ösökkel szembenézni a területen.

Mondok egy példát: gyerekkoromban nem kerülhetett a kezembe helyesírási hibákat, helytelen megfogalmazásokat tartalmazó mesekönyv, míg manapság a gyerekeimnek tartott meseolvasás közben folyamatosan korrektúráznom kell a szöveget, hogy ne járassam le magam előttük. És ez nem mese.

Folyt. köv.

 

A sorozat darabjai a szerzővel és a Magyar Idők szerkesztőségével kötött megállapodás értelmében az Élő Székelyföld portál jóvoltából kerülnek fel a világhálóra
„Lakatos Ábel” alakja Bencze László munkája
A szövegközi kép 1971-ben készült – rajta a szerző és osztálytársai láthatók az 1970/1971-es tanév évzáró-ünnepélyén

Lakatos Mihály