Ábel a metrón

Az eltelt évtizedek alatt Ábel életének szerves részévé vált az utazás. No, nem annyira a gondtalan, szabadidős utazgatás, amelynek célja más országok, kultúrák és emberek megismerése, és amelyről gyerekkorában annyit ábrándozott, hanem az utazás azon fajtája, amelyet az ingáról neveztek el. Nem véletlenül, hiszen az elnevezés is jól érzékelteti a helyhez kötöttséget, a behatároltságot, és az ezzel járó monotóniát.

A külföldi utazgatásoktól egyébként is elvette a kedvét a „lerobbant(ott)” légikikötők, metróaluljárók látványa, és az egzotikus strandokat mostanság körüllengő céllövölde-filing. Napi másfél órát utazik BMV-vel (a gyengébbek kedvéért: busz, metró, villamos) a munkahelyéig és vissza, az utazás monotóniáját pedig intenzív olvasással üti agyon. A magyar és világirodalom számos műve került így „kerekekre” az elmúlt évtizedben, s ez olyannyira beidegződésévé vált, hogy otthon sem képes már olvasni, ha legalább a mosógép nem zúg a háttérben. De nemcsak könyveket olvas, hanem folyóiratokat és napilapokat is.

Ez utóbbiak közül legtöbbször azt, amelyet ingyenesen nyomnak a kezébe a metró bejáratánál. És elszomorodva figyeli, hogy az ordas egyéni érdekek milyen gyakran írják fölül a legszentebb közösségi érdekeket is.

Homo homini lupus est. Ilyen az élet. Vagy ilyenné tesszük.

Valóban szíven ütötte, amikor egy reggel a „Százezrek a babára”-szalagcím üvöltött az álmából még alig ocsúdott tömegre. Lelki szemei előtt már látta is, amint az anyagiakra és életszínvonalára oly érzékeny magyar ember a szívéhez kap, és rögtön lefarag egyet-kettőt a tervezett gyermekszámból. A cikk buzgón ecseteli, hogy: bizony, arany áron mérik a gyerekneveléshez kapcsolódó infrastruktúrát, jól gondold meg, ember, mielőtt felelőtlenül belevágsz, mert a szülészet ajtajában már a koldusbot vár!

Ábel, aki három lurkót nevel, tudja, hogy mindez szédítés, a számokkal való trükközés, de a tapasztalatlanabbja feltehetőleg „veszi” az üzenetet. Holott a „százezrek a babára” című írás arról is szólhatna, hogy a kormányzat százezreket, sőt, milliókat és milliárdokat fordít a gyerekeket nevelő családok támogatására -, de nem, erről egy szót sem ejt. Talán mert akkor igazat mondana. Hogy kinek akar ártani ezzel, azt tudjuk. De: kinek használ?! Hogy ennek az önmagát lassan kivéreztető nemzeti közösségnek nem, az holtbiztos.

Mondhatja valaki, hogy de hát ezek csak szavak. Ne becsüljük le a szavak hatékonyságát. Hányszor fordult már elő a történelemben, hogy egy megnyertnek hitt csata egy rémhír miatt katasztrofális vereségbe torkollott?! Bizonyára az oszmán hadvezetés sem véletlenül titkolta el a százezres sereg elől 1566-ban, hogy I. Szulejmán még a végső ostrom előtt jobblétre szenderült. Pedig Zrínyi serege akkor már ezer főt sem számlált…

Hát igen – gondolta keserűen Ábel -, ha lett volna felelősségérzet a szerzőben, akkor „Több százezer babát” címmel pötyögött volna be egy teljesen másmilyen cikket a gépébe.

Pár hét múltán – mintha csak a fenti témára rímelne – a „Bazi nagy görög lagzi” főszereplőnője nyilatkozott a lap hasábjain, hogy a kasszasikernek bizonyult film amúgy csalódást okozott neki. Ugyanis egyesek azt a következtetést vonhatták le, hogy tartozni kell valakihez, ne adj’isten muszáj megházasodni ahhoz, hogy teljes életet élhessünk. 

 
Szóval, az üzenet mellément. Véletlenül jó és emberi lett, az alkotók szándéka ellenére.

Hm – csóválta a fejét Ábel – ez ám aposztmodern fausti sors…

No, ami megvolt, az megvolt, de így nem maradhat. Ezt bizony korrigálni kell! Ingujj felgyűrése, új forgatókönyv körmölése, ezúttal azon nagyszerű üzenet köré, hogy: „Nem egy másik ember tesz teljessé.” Ezen Ábel, a maga öt évtizedes tapasztalatával, kissé elmélázott. Először is, a határtalan és megvetendő hübrisz tűnt fel számára, amely azt a képzetet keltette megtévedt hősnőnkben, hogy az ember elérheti – akár egyedül, akár másokkal – a teljességet. Nem, az embert nem olyan fából faragták. Aki számára a teljesség megadatik, az nem más, mint Isten. 
 

„Nem muszáj házasodni, az ember egyedül is maradhat” – folytatódik az okfejtés. Szívem szerint – mosolygott Ábel – azt kívánnám, hogy elérje ezt a számára oly kívánatos állapotot, és ne is tudjon változtatni rajta, de jó keresztény nem tesz ilyet.

Arra viszont kíváncsi lennék – tűnődött -, hogy az egyedül önmagát „beteljesítő” ember majd a végső számvetéskor mit is mond, mi volt az élete értelme?! Az, hogy „megmaradt magnak”? Mert hát milyen szépen is mondja a népi bölcsesség: „megmaradt magnak”…

Valahányszor hallotta ezt valakiről, mindig volt benne valami megvetés, lenézés, ami a küldetését be nem teljesítő embernek szólt, aki végtelen önzőségében semmit nem tett azokért a nagy és nemes célokért, amelyek mindenki életébe bele vannak kódolva, csak éppen sokan veszni hagyják őket. A mag küldetése az, hogy kicsírázzék, a csírából csemete legyen, aztán fa, amely virágba borul, termést hoz, és ezzel újabb magoknak ad életet. Nemcsak megkapja az élet nagy lehetőségét, hanem fel is kínálja az utána jövőknek. A magnak megmaradó mag nem részesül a tavaszi eső és az áradó napfény örömében, nem élheti át a virágba borulás eufóriáját, nem érezheti a terméshozás elégedettségét és bölcsességét, nem sokszorozhatja meg örömétavilágra hozott magok gyermeki örömével és hálájával. A magnak megmaradt mag tulajdonképpen paradoxon, önmaga cáfolata, szomorú és felejtendő jelenség. Zsákutca. A zsákutca dicsőítése azonban veszélyes dolog. A dicsőítő számára is, és azok számára is, akik e megtévesztés áldozatai lesznek. A dicsőítő számára azért, mert az igazságra, arra, hogy innen nem vezet út tovább, az áldozatok előbb-utóbb rá fognak jönni, és akkor az őket tévútra vivő csaló ellen fordulnak, hogy megszaggassák. Az áldozatok számára pedig azért, mert nem biztos, hogy még lesz erejük és idejük a változtatásra, a zsákutcából való kitolatásra.

Vajon, akad majd valaki, aki megveregeti a munkában elmélyült hősnő vállát, s emlékezteti azon egyszerű, már Ádám által felfedezett igazságra, hogy: az ember társas lény? Hogy az „önmagát megvalósító ember” (mit is jelent ez valójában?) hamis ideálját propagáló filmekkel teli a padlás? Hogy a sikeres, anyagi javakban és talmi örömökben dúskáló üzletember és üzletasszony mítoszát évtizedek óta propagáló társadalommérnököknek hála, hamarosan elfogynak a nézők? Hogy a demográfiai katasztrófa már a spájzban van? S ha bekövetkezik, mit mondanak majd e tudós „mérnökök”? Hogy: milyen kár, pedig még annyi jó ötletem lett volna… ?!

Címkép forrása: www.iho.hu
 

Megjelent a Magyar Idők 2016. április 16-i számában.


Lakatos Mihály