Kies hazánkban alig akadnak olyan elismerések, amelyekkel gyakorló újságírókat tüntetnek ki. Épp emiatt van a Bálint András-díjnak komoly rangja.
Lázár Emese és Makkay József egyaránt rászolgált az elismerésre. Akár már évekkel ezelőtt is felfigyelhettek volna rájuk. Lám: ami késik, nem múlik. Ideje volt.
Nem kell hagyni, hogy elsorvadjon, hogy esetleg ellaposodjék, vagy elfogyjon az anyagi keret és a jószándék az adományozó alapítvány számlájáról és holdudvarából.
Nemes dolgok ezek, kevés, de látható és éltető fényt juttatnak a hétköznapok zugaiba.
Mert van remény. Mert van értelme az igazmondásnak. És minden pátosz nélkül möndjuk: a küzdelem mégsem hiábavaló.
Lázár Emese laudációja
Bepötyögtem az egyik népszerű keresőmotorba Lázár Emese nevét. 0,52 másodperc alatt az okos gép kiírta: „nagyjából 169 000 találat”. Na, ebből nem mindegyik a mi Lázár Emesénk, hanem csak valamennyi. Erről jut eszembe, hogy a szélesebb családban a gyermekekkel játszottuk a Rizikó nevű stratégiai társasjátékot. Az egyik apróság egyszer nagy hévvel bejelentette, hogy győzött, teljesítette feladatát. A térképen felvonultatott hadosztályai nem ezt mutatták, ezért kértük, hogy mutassa be feladatlapját. Ezen az állt: semmisítsen meg valamennyi rózsaszín hadosztályt. Mire ő: valamennyit megsemmisítettem, tehát nyertem. Emese is nyert, ugyanis valamennyi találat az ő nevére, az általa jegyzett írásokra utal.
Lázár Emese ideje egy részét a sajtóban töltötte, valamennyi évet a Hargita Népénél volt, aztán mikor úgy érezte, hogy elfogyott körülötte a levegő, valamennyi évet kivonult a redakcióból, majd nemrégiben – valamennyi ideje – visszatért a laphoz. Tudott elmenni és tudott visszatérni. Azért, hogy tudjon önmaga maradni.
a Hargita Népe főszerkesztője
Most nem mesélem el, hogyan lett Lázár Emese a Hargita Népe újságírója, megírjuk majd emlékiratainkban – ha még emlékszünk majd ilyen dolgokra, vagy legalább a saját nevünkre, nemünkre. Azt azonban bizton állítom, hogy a Hargita Népe nyert Lázár Emese kétszeres érkeztével: nyert egy olyan embert, aki munkáját, választott szakmáját hivatásnak, szolgálatnak tekinti. Nyert egy szemfüles újságírót, aki – Bálint András szavaival élve – akkor is dolgozik, amikor az utcasarkon áll és vakarja a… vakargatnivalóját. Nyert egy hűséges munkatársat, aki mindig tudja mi a dolga, mindig megérzi hol és mit kell segítsen ahhoz, hogy a lap szekere menjen. Nyert egy közéleti érdeklődésű és beállítottságú, érzékeny tollforgatót. Nyert egy olyan újságírót, aki iróniával és öniróniával ostorozza olvasóit, epés-elmés humorral kifigurázva a visszásságokat. Nyert egy tollforgatót, akinek jegyzetei ütnek és simogatnak, elgondolkodtatnak, helyeslésre vagy ellentmondásra késztetnek – azaz megérintenek, nem hagynak hidegen. S nyert egy olyan újságírót, aki szakmáját nem egyszerű munkának, hanem életformának tekinti. Azaz egy olyan valaminek, ami meghatározza, behatárolja életünket, s amit nem lehet megélni, csak a család elnéző segítségével, megértésével.
És ezzel vissza is kanyarodtunk Bálint Andráshoz, aki annak idején bevezetett az újságírói lét rejtelmeibe. S itt nem csupán az íráskészségről, a műfaji kötöttségekről, az érdeklődésről, a kíváncsiságról van szó, hanem arról is, hogy tudatosította: ebben a szakmában nincs munkaidő, csak munka; hogy a profi újságíró nem ihletre ír, hanem határidőre és terjedelemre; hogy a fehér asztal kiapadhatatlan információforrás. S közben feleségével együtt trenírozta akkor még jövendőbelimet is arra, hogy jó újságíró-feleség legyen: türelmes, elnéző, gyakran egyedül boldoguló, örömben osztozó, bánatban jó hallgató.
Aki mindezt nem tanulja meg, s nem talál ezt elnéző, sőt támogató társra, az nem való újságírónak, az keressen magának nyolcórás munkát.
Lázár Emese megfelel valamennyi Bálint András-i kritériumnak. Nemcsak tessék-lássék valamennyinek – mint unokahúgocskám értelmezésében –, hanem mindegyiknek. Makkay József laudációja a „Bálint András-díj” átvétele alkalmából
Sarány István
Sarány és Makkay
Az újságírás célja, irányultsága, alapfunkciói tekintetében mindig is meg fognak oszlani a vélemények. Annál is inkább, hogy nincs olyan biztos és konszenzuális nézőpont, melyet minden érintett, a szakmát gyakorlók és a „fogyasztók” egyaránt elfogadnának.
Alapvetően két megközelítés létezik, az egyik az értékmentességet, a tájékoztatás fontosságát tartja szem előtt, a másik egy bizonyos értékrend szolgálatát helyezi a középpontba. Az előbbiek jellemzően maguk sem gondolják komolyan, amit mondanak, az a kisebb rész, pedig aki tényleg hiszi, hogy lehetséges világnézet-semleges újságírás, egyszerűen naiv idealista.
A két tényleges választóvonal egyrészt azok között van, akik hitbéli meggyőződésből teszik a dolgukat szemben azokkal, akik szolgáltatásként fogják fel az újságírást és pénzért hirdetnek bizonyos eszméket. A másrészt pedig a nemzeti érdekeket és értékeket felvállaló újságírók és azok között húzódik, akik idegen érdeket képviselnek.
.jpg)
Az erdélyi magyar hivatalosságok részéről, melyek húsz évvelezelőtt a román hatalom szolgálatát választották a kockázattal járó magyar autonómiaharc helyett, szintén nem sok jóra számíthat. A nemzetközi és anyaországi baloldal valamint a jobboldal globalista-karrierista része sem tartozik a szövetségesek közé.
Maradnak tehát azok, akiknek az ügy az első, nem a karrier, akik viszont nem szerveződnek pártba, szervezetekbe. Mert, ha alakultak is pártok a nemzeti gondolat jegyében, azokban előbb-utóbb kedvezőtlen jelenségek ütik fel a fejüket. Ezeket a jelenségeket a nemzetben gondolkodó újságíró látja és láttatja. Ott kell egyensúlyozzon a kimondhatóság határán, úgy kell megfogalmazza bírálatát, hogy közben ne ártson az ügynek, hogy ne adjon muníciót a nemzetellenes erőknek.
Nem sokan vannak, akik ezt az egyensúlyt mindig megtalálták. Makkay József, akinek munkásságát közel két évtizede követem, közülük való.
Már zsenge ifjú korában megmutatkozott átlag feletti íráskészsége, közölt a Jóbarátban, az Ifjúmunkásban és a Falvak Dolgozó Népében. Mind az Igazság, mind a Falvak Dolgozó Népe alkalmazta volna riporteri állásba, de a kontraszelekció, az osztályharcos káderpolitika ezt megakadályozta:Makkay József nem iratkozott be a kommunista pártba, édesapja az 1956-os megtorlásokat követően politikai fogoly volt, 1964-ben szabadult.
A rendszerváltás követően, 1990 márciusától újságíróként dolgozik, előbb a Falvak Népének volt főállású kolozsvári munkatársa a hetilap 1992-es megszűntéig. Ezzel párhuzamosan a kolozsvári Szabadság című napilap munkatársaként dolgozott. 1993-ban újraindította az 1948-ban megszűnt Erdélyi Gazda című mezőgazdasági havilapot, aminek 1995-ig volt a főszerkesztője. 1996 és 2004 között ismét a Szabadságnál dolgozott előbb szerkesztőként, majd öt éven át főszerkesztő-helyettesként.
2004-től napjainkig az erdélyi magyar nemzeti sajtó zászlóhajójának, az autonómiaküzdelem első számú sajtóorgánumának számító Erdélyi Napló című hetilap munkatársa. 2004 és 2012 között főszerkesztő volt. A legkeményebb időkben, Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt is vitte a hátán a lapot, amíg bírta. 2012-2015 között szerkesztő volt, majd 2015 szeptemberétől ismét a főszerkesztő.
A felvételeket Simó Márton készítette.
Élő Székelyföld Munkacsoport