Ismerőseim közül többen rám kérdeztek az elmúlt napokban: miért nem írsz, elfogytak a betűk? Nem jön az ihlet? Kifogytál a témából? Lemerült az akku?… Van némi valóságtartalom, részigazság, de megnyugtatom őket: nem a ceruza hegye törött ki, nem a billyentyűk betűi fogytak el. Inkább amolyan ünnepek utáni regenerálódás, a „való világ” hétköznapi feladatainak elintézése, no meg a lelkipásztori kötelezettségek töltik ki mostanság napjaimat. Bár kétségtelen, jólesik az érdeklődés.
Azt jelzi, fontos az olvasóknak, követik lelki/szellemi rezdüléseimet, már hiányzik a friss eligazítás, az evangélium mai üzenete. Mi tagadás, a tragumúrák és akasztásos elszólások, a migránsok, valamint a jeruzsálemi, meg washingtoni események éppúgy foglalkoztatnak most is, mint szűkebb hazám és egyházam gondjai/örömei, sőt, néha szét is feszítik lelkemet, gondolkodásomat egyaránt. Csak legyen elég időm az elcsendesedésre, az erjedésre, hogy a világ külső történéseiből, vagy a bennem zajló folyamatokból másokat is megpöccintő írások szülessenek…
Látom a diagnózist társadalmunkban, érzékelem a sok panaszt, betegséget, fájdalmat, letargiát és beletörődést, közönyt, de az óvatos optimizmust is. A házsszentelések is jó alkalom volt arra, hogy érzékeljem, mi foglalkoztatja a híveket, mik az örömeik, hol apadt a lelkesedés, milyen kérdések gyötrik őket valójában. Házak épülnek, új autókkal, beltelkekkel gyarapodnakk, többen engedhetnek meg – évente kétszer is – külföldi kirándulást maguknak, nőnek a gyerekek, érdekli az embereket a saját sorsuk. Gyarapszik a zarándokok száma Rómába, Lourdes-be, Máriazellbe, autóbusszal és gyalogosan egyaránt. Élni akarunk: dolgozni, alkotni, jobb-szebb világot teremteni magunk körül, táplálni lelkünket, gazdagítani személyes ismereteinket, ápolni kultúránkat.
Látom a remény, a boldogság jeleit, a hit szikrájának tovaharapódzását is, ami ugyan nem látványos, de néha kitör, fellángol, megperzsel sokakat, máskor meg szelíden, diszkréten, csendesen adja az éltető erőt, és általa buzog, fejlődik az élet, mint a magzaté, az anyaméhben. Egyéni és közösségi kezdeményezések, kreatív ötletek, lelkiségi gyümölcsök érnek be, válnak sikerekké, lesznek mindenki javára fordítható, elérhető közös kincstárrá. Milyen jó erről hallani. Sok helyen várják-vállalják harmadik, negyedik gyermeküket, magasztosabb, nemesebb célokat tűznek ki maguk elé, és többet tesznek a közösbe, valósággá válik a közteherviselés.
Látom fiataljainkat, amint keresnek, kísérleteznek, aztán eltűnnek a jobb jövő reményében, hátha „odakinn”, ahol szerencsét próbálnak, többet fizetnek egy beteg megmosdatásáért, mint itthon maradt szüleik gondozásáért. Közben sokat elvesznek, lemorzsolódnak, meghúzódnak vagy leállnak félúton és begubóznak, várva a külső segítséget. Látom, ahogy szakadozik a társadalmi háló, a 4 kereszteléshez hogyan viszonyul a 27 temetés és az 5 esküvő, hogyan tűnnek el az ismerős arcok a templomból Karácsony harmadnapjára, hogyan veszik át az uralmat a kütyük és az elektromos-onlájn média eszköztára, mit sem ér a szülői szigor, nevelés, értékrend és elvhűség. A középnemzedéknek lassan az írmagja is kivesz a templomból. Aki húz, dolgozik, annak nincs ideje vallásosnak lenni, s így végleg leszakad a hitélettől, a nagy rohanásban stresszessé válik, kimerül, és már semmi sem boldogítja, csak a munkamánia, a pénz, a szerzés mohósága mindenáron…
Látom, hogyan nyílik ki a „csipája” a világnak a sok információtól, hogyan akar leválni, szabadulni, önállósulni az egyháztól, az anyától, az ún. civil társadalom példájára, ahol magunk között eldöntjük mi a jó. A kényelemindex, a komfortzóna mindenek fölött. Ez határozza meg az ingerküszöböt… Mi etikus, helyes, üdvözítő, mi erény és mi nem bűn, e szerint szavazzuk meg, demokratikus többséggel. Közben meg a kisebbségek kisebbségei is újabb jogkövetelésekkel állnak elő, és törtetnek, egyenrangúak szeretnének lenni a többséggel. Legtöbbször csak azért, hogy devianciájuk normalitásnak tűnjék.
Szekuláris világunkban már kormányokat is döntünk, miért ne lehetne egyházat is, vagy legalábbis a saját fejünk, ízlésünk szerint alakítani, mintegy dirigálva Jézusnak, itt segíts, itt ne segíts! Itt jó, ha velünk vagy, ebbe meg ne szólj bele, mi jobban tudjuk, ez a 21. század! A te igéid már elavultak. Újra kell fordítani, mit fordítani: egyenesen újrafogalmazni kell a Bibliát!… Legyen nőiesebb, alkalmazkodjék a jelen kihívásaihoz és trendjeihez, ne legyen avítt, áporodott, elavult, tele a férfitársadalomra hajazó csökevényekkel.
Látom, amint a papokat kinézik maguk közül a felvilágosult nemzedékek, már skatulyába sem teszik, inkább úgy veszik, mintha nem is lenne szükség rájuk, hiszen a tudomány, a pszichológia, a pénz mindent megold. Nemrég, az izlandi fiatalok közül már senki sem hitte, hogy Isten teremtette a világot…
De azért, ha baj van, csak eljutunk a paphoz, csak kérünk lelki segélyt, vagy temetést. És mekkora botrány, ha nem dicséri fel a halottat temetéskor. Hálás szerep, igaz?
A Kossuth rádió múlt vasárnapi adásában (2018. január 14. – a Szerk.) megszólaltatták Székelyhídi László matematikust, az idei Leibnitz-díjas magyar professzort, aki úgy fogalmazott, hogy az emberek a mai világban azt tartják fontosnak a tudományban is, ami azonnal hasznosítható a gyakorlatban, vagyis pénzben kifejezhető haszonnal kecsegtet. A matematika nem ilyen. A teológia sem. Mondanám én. De nélküle elvész életünk alapképlete. Megszűnik indítéka és célja.
Az lenne jó, ha minden fenntartható fejlődésünk közepette, újra és újra visszatérnünk életünk ősforrásához. A létet adó Istenhez. S ezt nemcsak olvasóimnak, keresztényeknek ajánlom figyelmébe, így a víg farsangi napok közepette, hanem a kultúránk, értékrendünk, felfogásunk és köztudatunk alakítóinak, a média elkötelezett szakembereinek is. Ennek legyen hírértéke, ami ma is érvényes, igazi szenzáció. Ehhez viszonyítsanak minden hírt. Ehhez képest ne legyenek semlegesek, ők sem…
Mert a rossz, a bűn, a gonoszság joboldalról is az, és baloldalról is… Istennek pedig nincsenek politikai oldalai. Ő „csak” szeret. Van-e Rá érzékünk, még?