Idén két újságíró kapja a Bálint András-díjat. Két teljesen más személyiség, akikben az a közös, hogy több mint negyedszázada a honi magyar sajtó göröngyös útját járják, ahol olykor falra hányt beszéd az igazul megírt újság, időnként azonban ezek a szavak megfogannak az olvasóban, s használnak mégis, kínálnak némi kapaszkodót a hétköznapokban.
Ez már így is nagy dolog.
És ugyancsak nagy dolog, hogy a közírók mindezt nem különösebb fizetségért, sőt olykor megalázóan kevés juttatásért, nehéz körülmények közepette teszik, de a világ javítása végett cselekednek, még akkor is, ha a helyzet reménytelennek mutatkozik.
Lázár Emese, a Hargita Népe székelyudvarhelyi tudósító-riportere és Makkay János, az Erdélyi Napló főszerkesztője veheti át idén ezt azt elismerést, amelyet Bálint András özvegye és fia alapított, s ad át immár több mint két évtizede. Két éve immár a fiú, Bálint Csaba egymaga gondoskodik, hogy a plakett és a szerény pénzösszeg rendelkezésre álljon.
„Hiába él, aki másoknak nem használ”
Lázár Emesét Fábián Kornélia faggatta
Történeteket, színdarabokat írtam – író lesz a leányka, mondogatták. De én inkább tornatanár akartam lenni, ahogy apám is, és nem értettem, miért mondják fejcsóválva a felnőttek: rendes szakmát kell választani, fiam.
A szentegyházi általános iskolába jártam, a Gábor Áron Líceumban érettségiztem. Szerettem iskolába járni, de nem azért, mert én voltam a szolgálatos jó tanuló, hanem mert érdekelt minden tárgy. Még a matematika is, bár eme szépen egzakt tudományból soha nem remekeltem, a számokkal sosem tudtam barátságot kötni – az önéletrajzból hiányzó évszámokra ez a magyarázat.
Kiváló tanítóim voltak, akikre tisztelettel, hálával gondolok. A sor hosszú lenne, de Ilike tanító nénit, drága, néhai Baló Erzsike tanár nénit, Bogdán Ida, Molnár Sándor magyar tanárokat és az Oszit, Nagy Eszter, szintén magyar szakos tanárnőt mégis kiemelem, mert közel álltak hozzám, kiváló pedagógusok voltak, és amit az anyanyelvről, helyesírásról, irodalomról meg lehetett tanítani az iskolában, azt ők nekem megtanították. Az idegen nyelvek is vonzottak, franciául, oroszul és románul is nagyon jól beszéltem, bár a tudás megkopott, ma sem adnak el. Angolul később, felnőtt fejjel és autodidakta módon tanultam meg – ennek oka, hogy amikor az oktató azt javasolta első órán, hogy ragozzuk el a vanni igét, elmenekültem a tanfolyamról. Később mégis levizsgáztam, büszkén mondom: haladóban jeles.
Felvételiztem – sikertelenül – a kolozsvári BBTE orosz – magyar szakára, voltam helyettesítő tanár Kápolnásfaluban, aztán férjhez mentem, dolgoztam a szentegyházi vasgyár számítóközpontjában, voltam kiskosztümös káderes az udvarhelyi készruhagyárban és munkanélküli is.
Az újságírást a Hargita Népénél, álnéven írt jegyzetekkel kezdtem, de az akkor még Krónikánál dolgozó Jánossy Alíz kolléganő „lebuktatott”- így szavazott nekem bizalmat Sarány István főszerkesztő. Tőle kaptam a legtöbb biztatást a munkámhoz, és a mai napig érvényes szakmai jó tanácsot: azt írd le amit láttál, hallottál.
Az online újságírást is kipróbáltam, az első udvarhelyi hírportál, az uh.ro szerkesztőségében dolgoztam pár évig, amíg ki nem rúgtak, mondván: túl rendes vagyok. Rosszban jó: így lettem önkéntes közönségszervező a Tomcsa Sándor Színháznál. Szép, tanulságos időszak volt, bár néha úgy éreztem, sosem voltam távolabb a színháztól, mint akkor, amikor ott dolgoztam. Tavaly ősszel hívtak a Hargita Népéhez – visszakanyarodtam az újsághoz.
Cikkeztem az Irodalmi Jelenben, jelent meg tudósításom a Bárka online-on. Szerkesztő és újságíróként is tagja vagyok a Nőilegnek, az első erdélyi női magazinnak.
Hiszek abban, hogy az emberek jók, mindenkinek van tehetsége valamihez, és a kapott tálentumot elherdálni nagy vétek. Azt gondolom, hogy újságírás szolgálat, amit ha jól, kellő szorgalommal, alázattal végzünk, úgy általunk is megy előbbre a világ.
Az évek alatt, munkám során rengeteg találkozásban volt részem – rosszat felidézni, ha volt is ilyen, nem tudok. Az önzés, irigység, rosszindulat elkeserít, lebénít, a humorérzék nélküli emberektől pedig ments meg uram, engem. A legbüszkébb a két fiamra, a 24 éves Atára és a 19 éves Tamásra vagyok.
Mindig van egy történet, egy szó, ami megtalál, legutóbb a nemrég elhunyt Ferencz Ervin atya gondolata maradt velem: „Hiába él, aki másoknak nem használ.” Szeretnék úgy élni, dolgozni, hogy egy napom se legyen hiábavaló – vallja Emese.
Ady Endre az újságírót magas rangra emelte. Azt mondta: a Szentlélek lovagja. Mi, akik követjük Emese újságírói munkáját, gyakran érezzük írásaiban a szentlélek sugallatát. Ezért méltó ő díjazásra és dicséretre.
Makkay József rövid önéletrajzot küldött szerkesztőségünknek
1990 márciusától a Bukarestben megjelenő Falvak Népe főállású kolozsvári munkatársa lettem a hetilap 1992-es megszűntéig. Ezzel párhuzamosan a kolozsvári Szabadság című napilap munkatársaként dolgoztam. 1993-ban újraindítottam az 1948-ban megszűnt Erdélyi Gazda című mezőgazdasági havilapot, amelynek 1995-ig voltam a főszerkesztője.
1996 és 2004 között ismét a Szabadság munkatársaként alkalmaztak, előbb szerkesztőként, majd öt éven át főszerkesztő-helyettesként. 2004-től napjainkig az Erdélyi Napló című hetilap munkatársa vagyok: 2004 és 2012 között főszerkesztője, 2012-2015 között szerkesztője, majd 2015 szeptemberétől ismét a főszerkesztője.
A kilencvenes években tudósítója voltam a Kossuth Rádió Falurádió című műsorának és a Duna televízió Gazdakör című adásának, valamint állandó külső munkatársa a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének. Több riportom megjelent a magyarországi nyomtatott sajtóban is: a Magyar Nemzetben, a Kistermelők Lapjában, a Magyar Gazdában és a Magyar Fórumban.
A kétezres években aktívan részt vettem a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tevékenységében. Hat évig töltöttem be az újságírószövetség Kolozs megyei területi megbízotti tisztségét, majd két évig a MÚRE írott sajtóért felelős országos alelnöke voltam.
A falu, a gazdálkodás, a mezőgazdaság ügye iránt elkötelezett újságíróként kezdtem, és ez a szakterület egész eddigi újságíró pályafutásom során foglalkoztatott. Az elmúlt 26 esztendőben számtalan riportot és publicisztikai írást készítettem. A kilencvenes évek második felétől egyre inkább foglalkoztatott a romániai magyar politika alakulása. A témával interjúkban, véleménycikkekben és háttér-összeállításokban foglalkoztam.
Házas vagyok, két iskoláskorú gyerekem van, a nejem tanítónő a Kolozsvári Református Kollégiumban.
A címkép Simó Márton felvétele.