Kié az autonómia?

Ilyenkor, március elején-közepén mindig eltöprengek azon, hogy tulajdonképpen kié is lenne az emlegetett és hőn áhított területi autonómia, amelyben majd a Székelyföld szabadon, a maga elképzelései mentén létezhetne. Különböző politikai erők, gyenge vektorocskák jönnek-mennek itt a prérin, akarom mondani: a dudva és muhar felverte, büdös-nagy és telekkönyvezetlen tágas székely parlagon, s fennen hirdetik, hogy majd ők. Egy szerencsétlenül megválasztott pillanatban, március 10-én, a Székely Vértanúk Emléknapján, amikor mindenki március 15-re, a forradalmi megújdodásra, a modern magyar nemzet születésére készül emlékezni. Olyan ez, hogy előbb a halált, majd pár nappal utána a születést emlegetjük, s közben a történetben haladunk visszafelé. Olyan moziban ülünk, amelynek tudjuk a végkifejletét – már többször láttuk, játszottuk is –, s bár mily felemelő nézni, utolsó mohikánokként magunkat ebben a képsorban, tudjuk, hogy nekünk annyi. De legalább mertünk kicsit álmodni.

Annyi sarkalatos történelmi pillanatunk volt, annyi kopjafa, sírkő van a látóterünkben, csináltattunk eleget huszonhat év alatt bőven, hogy könnyedén meg tudunk kapaszkodni s támaszkodni, ha kell. Az esztendő bármelyik napján indíthatnánk egy-egy ilyen mozgalmat. Tulajdonképpen helyes, hogy egy vesztőhelyre megyünk. A körhintára, az elítélteket szállító kordéra bárhol, bármikor fel lehetne szállni. Legalább van egy létező origó. Nagyon jó, hogy végre találtunk egy alkalmas pillanatot, s a ringlispíl nem vetett le.

Lehangoló azonban, hogy csak félgőzzel, fél lendülettel, félszájjal vagyunk jelen a placcon, meg ott a Postaréten, csak mint naftalinba mártott félszékelyek. Önmagukat hitelesnek álcázó vezérek állnak elő, akikben ugyan – van azért annyi eszünk és realításérzékünk – nem véljük felismerni a nagy államférfiakat, de időnként eléjük, melléjük állunk, ha már itt vagyunk, s ha jobb nincs. Ők valóban autonóm módon élnek, gyakran még tőlünk is függetlenek. Aztán jön a hidegzuhany. Ha román állampolgárokként megúsztuk az „engedetlenséget”, s nem visznek el a közegek, másnap megtudjuk, hogy nem jó helyen voltunk, hiszen vannak véreink, akik nem tudnak velünk azonosulni. Okosan megmagyarázzák, hogy ezt nem így kell csinálni, s hogy ők aztán megmondják három-négy nap múlva, amikor március 15-én megint összeseglünk imitt-amott, páran a hajdani tizenkét pont ürügyén.

Negyedszázada megint, hogy ez így megy. Egyet előre, kettőt vissza. És oldalt. És el innen. Pedig az autonómia a miénk, ezé az egymilliós maroknyi és porladó népé. Kétszázezer emberünk harcol a klasszikus fogyasztói társadalmak, a multinacionális cégek Don-kanyarában, tűzben, fagyban, hóban, sárban, derékig konzumidiotizmusban gázolva a vélt megélhetésért, pajtagőzben, kubikosként lapátolva, tehenek faránál, Európa szennyes lepedőit mosva álmodik egy szebb jövőről, amely az istennek se akar eljönni. Mert a jövő másoké, itt is, ott is. Mert másoké. Tényleg. És Hunyadi bő félezer éve halott.

Az önnönmagát elitnek tartó helyiérdekű politikumnak, az igazi civileknek, a történelminek mondott egyházaknak, vagyonos felebarátainknak lenne a dolga, hogy vigyék a fáklyát. Csendben mondom: talán lehetne egy olyan referenderendumot tartani egyszer, amelyben felkérnénk, megbíznánk őket – ha nyilvánosan vállalnák –, feladatot adnánk nekik, hogy méltóztassanak normálisabban viselkedni, s fene nagy tenniakarásukban a lényegről ne feledkezzenek meg, hiszen értünk vannak ott, ahol épp tiltakoznak és akarnak valamit. Itt nem arról van szó, hogy a politikai palettán levők mennyire bírják egymás lábszagát, hanem rólunk. Tessenek akkor rendezvényszervező cégként szerre felvállalni az automiatüntetéseket, idén az egyik párt, jövőben a másik, majd a harmadik álljon oda, erkölcsi hátmögként pedig valamelyik hagyományos egyház legyen ott miheztartás végett, hogy ne marják egymást a pódiumon a nép szeme láttára. Szépen le lehetne vezetni az egész programot. Négy-öt napon át, hogy üssön és hasson. És valamilyen módon hívni kellene a „többség kisebbségét”, mert másképp nem lehet. Így csak röhögtetjük magunkat. Olyan mint valami borgőzős hőzöngés, ami pár óra múltán elillan, s csak a főfájás marad mögötte és a rossz közérzet. Holott…

Simó Márton