Karácsonyt hitelbe

A gazdaságra épülő kor helyi médiája büszkén közli a legújabb „lesújtó” statisztikát, amely szerint világszinten is pénzügyi analfabéták vagyunk. Csak a bangladesiek, az afgánok meg az albánok sereghajtók mögöttünk… Bezzeg az északiak, vagy a németek és a franciák… – azok tudják mi fán terem a pénz helyes ismerete. Miközben az olaszok, akik régóta nyugati kapitalisták, mégsem osztják be pénzüket. És tanácsokat is osztogat az ún. felmérést végző szervezet: adjunk zsebpénzt a gyerekeknek, kezdjük el korán gyerekeink pénzügyi felvilágosítását (valamiért most az erőltetett szexuális felvilágosítás is eszembe jut…), merjünk kockáztatni, fektessünk be bátran, vegyünk fel kölcsönt, ne tartsuk megkuporgatott pénzecskénket a párna alatt.

Mindeközben az anyaország pénzügyminisztere óva inti a lakosságot a meggondolatlan karácsonyi költekezéstől, az át nem gondolt ünnepi hitelfelvételektől, a fölösleges pazarlástól. De olvastam már olyan hírekről is, melyekben a kapitalizmus tarthatatlanságáról írnak-beszélnek komoly közgazdasági elemzők, hiszen a „piac megoldja”-típusú ellenőrizetlen tőkeáramlás, pénzfelhalmozódás nemhogy megszüntetné a társadalmi különbségeket, ellenkezőleg: a neoliberális piacgazdaságokban még jobban szétnyílik az „olló”, még szembetűnőbb lesz a szegények és a gazdagok közti szakadék és életszínvonalbeli távolság.

Mi köze ennek Karácsonyhoz? Éppen ehhez van köze! A „sátán ganéja”, a pénz – ahogy Assisi Szent Ferenc hajdanán fogalmazott –, akkor is, ha van, akkor is, ha nincs, már-már megfojt, megöl mindnyájunkat. Jó lenne egy ködoszlás a fejünkben s még inkább a szívünkben. Jó lenne mögé látni ennek a zsibvásárnak, ennek a piaci, csencselő kufárszellemnek, amely minden szent értékre, ünnepre rátelepedett, és kegyetlen rafinériával gúzsba köti lelkünket, hihetetlenül förtelmes valóság. Pénzben mérünk mindent. Sőt alá is támasztjuk, mondván: mindennek ára van… A bennünk szunnyadó emberi jót, a hiteles érzéseket, szívjóságot, az igazi, valódi emberi kapcsolatokat, a meghittséget, a megrendüléssel járó elcsendesedést, a tiszta örömet mind-mind dekázzuk. Így az ünnep közeledtével minden csak a pénz, a szerzés, a fogyasztás, ajándéktárgyak, a csillogó-villogó giccses dizájn körül folyik. Idegrostjaink, figyelmünk, terveink, álmaink mind arra feszülnek, arra irányulnak, hogy mi is kellene még az ünnephez. Szigorúan a pénztárcánk felől megközelítve. S mindezt még jótékonyságba, örömszerzési látványos akciókba csomagoljuk, hátha mások is meghatódnak tőle.

Undor tölt el már attól is, ahogy ezekben a napokban az autósorok órákig tülkölve próbálnak átjutni a város egyik üzletétől a másikig. A gyerekek a hittanórán nem győzik felsorolni, mit kaptak mikulásra, de tudom előre, az „angyal” még nagyobb dömpinggel sokkolja majd őket. Mi meg nem is csodálkozunk már, ha követelőznek, hisz semmivel nem tudnak betelni. Mindig több kell, újabbnál újabb kiadásban. Tőlünk, felnőttektől tanulják. Nem Jézust, nem Karácsonyt, mégcsak nem is Jézuskát vagy a Szentestét várják, hanem a velejáróját: az ajándékokat. Bizony, ez a legnagyobb biznisz a karácsonyban. Micsoda hasznot lehet húzni belőle.

És fejetlenül ugrunk bele meggondolatlan nagy kölcsönökbe, könnyelműen szórjuk a pénzt, mert hát megérdemeljük, egyszer élünk, nem? Elképesztő hitelekkel adósítjuk el magunkat a bankoknak, önként, hogy aztán évekig nyögjük ennek a böjtjét. Nem is beszélve a pénz miatti elégedetlenség szülte családi veszekedésekről, melyek az ünnepi meghitt együttlétet is pokollá teszik, a tetszetős, de értéktelen, lelket kiürítő ócska holmikról és bóvlikról, amelyeknek birtoklása feletti öröm legfeljebb percekig tart.

Gyermekkoromban tudtunk örülni a kevésnek is. Akkor is volt zsebpénzünk, voltak megtakarításaink, még napszámba is mentünk, ha kellett. A szerzés öröme is tartósabb volt. Annak örültünk, amit kaptunk. Jobban értékeltük, amiért megdolgoztunk, ami sok lemondással járt, amíg kigyűlt rá a pénz, vagy néha ajándékba megkaptuk. Mert annak megvolt a verítéke. És nem voltunk telhetetlenek. Nem követelőztünk mindegyre. Nem fogadtunk fel pénzügyi tanácsadót, hogyan kell befektetni, mert a legnagyobb befektetés a szeretet volt, ami tudjuk: sosem értéktelenedik el. Ennek nincsenek inflációs krízisei. Nem áll fenn a veszély, hogy nem jut mindenkinek, ha nem osztjuk be rendesen. Amikor édesanyámmal hetek alatt kimostunk két szatyornyi üveget és bevittük a városba, hogy értékesítsük, az árából egy öt tagú család több hétre való tartós élemiszerhez jutott, és meg voltunk elégedve azzal, amit az angyal hozott. Nem kértünk kölcsön a szomszédtól, csak azért, hogy még drágább ajándékot vehessünk magunknak. Tény, hogy ezt nem a nosztalgia hozza ki belőlem, biztosan nem.

Látva mindazt a cucckazalt, amivé a karácsonyt silányítottuk, inkább fájó szívvel töprengek: hogyan szívja el a vérünket a sátán, a pénz, a mammon eszközén keresztül. És mi milyen könnyen megkötjük a mefisztói alkut. Engedünk a sóvárgásnak, a kapzsi szerzés vágyának, ami állandó elégedetlenséget szül, hogy vásárolj, fogyassz. Hajszol nyugatra a jobb keresetért. A nyugatiakat még nyugatabbra, a keletieket hozzánk, a migránsokat meg ránk, mert hát itt (valójában ott?) a Kánaán…

Az egész Földgolyó egy állandó hangyaboly lett: kergeti a sátán az embert. Jólétet, bőséget igér neki. Ha leborulunk előtte, és imádjuk őt, mint a zsidók az aranyborjút, amíg Mózes, fenn a hegyen imádkozott – feladtuk eszményeinket. Behódoltunk. Lélektelen lett minden, oda az ünnep varázsa. Csak pótlékok, pazarlás, felszínes tobzódás, az idő agyonütése, téboly, lelket kiüresítő zajos kavalkád veszi át a helyét, melyet majd fájdalmas kijózanodás, gyomorrontással telített hasogató másnaposság követ. Kikészülünk tőle, és tele leszünk panasszal.

Mózes aztán lejött a hegyről. Összetörte a két kőtáblát az aranyborjún. Lerombolva az aranybálványt is. Felolvasta a tízparancsot, kihirdette Isten szándékát az emberrel. Valódi üszőáldozatok vérével meghintette a népet: Az ő vére rajtunk és fiainkon! – válaszolták az emberek.

Jézus Krisztus, a Megváltó saját vérét adta értünk, hogy kiszabaduljunk a sátán karmaiból. A tüskét, az áteredő bűn méregfogát is kihúzta. Ugyan még sajognak sebeink utána, de már nem vagyunk lekötelezve Lucifernek.

Isten titkának örülni, őszinte szeretetet adni és megtapasztalni, tehet-e valakit bármi egyéb ennyire boldoggá? Mert csak az ilyen ünnep emel fel, lazít el, simítja el ráncaidat, űzi el aggodalmaidat, szünteti meg félelmeidet, nyugtatja le háborgó lelkedet, tölt és „dob fel”, szó szerint. Fel a magasságba, a mennyei dicsőség előízét adva meg, amelyről a betlehemi angyalok is énekeltek.

A Karácsony tiszta örömét, lelket békéltető szentségét pénz nélkül is átélhetjük. Még olcsóbb is. Sőt úgy az igazi. Hiteles. Hisz ingyen van. Ajándékként lett Isten emberré. Meghitelezte szeretetét. Hogy mi visszataláljunk hozzá.

Sebestyén Péter