Berta – a képzőművész

Életének 49. évében, 2017. február 23-án, tragikus hirtelenséggel elhunyt Bencze László székelyudvarhelyi képzőművész. Az alkotót barátai és művésztársai Berta néven ismerték, s így is tartották számon.

Emlékét Lázár Emese 2008-as interjúja segítségével idézzük.

„Bertát keresed? Jaaa, az más.” Bencze Lacit barátai csak a középiskolából „örökölt” becenevén emlegetik, és ő ez ellen soha nem tiltakozik, legfennebb mosolyog azon, ha a gyanútlan ember abba a csapdába kerül, mint jómagam, aki a női név mögött, joggal ugyan, nem egy kicsit mackós, szakállas pasit sejt.

A becenév okozta „bonyodalom” ellenére a meglepetések emberének mégsem nevezném őt. Az eltelt negyven esztendőben Berta ugyanaz a konfliktusokat, hangos csinnadrattát, törtetést kerülő, csendes, de mégsem megalkuvó ember maradt, aki volt. Nehéz kihúzni belőle a szót, pedig mondanivalója, véleménye mindig van.

Talán csak a vele született alapvető kényelmesség az, ami miatt inkább hallgat. Amikor felkérem, beszéljen magáról, vonakodik:

– Mit lehet rólam írni? Nem vagyok én annyira érdekes. Aztán „kötélnek áll”, és ha lassan is, de beindul a beszélgetés. – Székelyudvarhelyen nőttem fel. A Bányai János Szakközépiskolában érettségiztem. Szüleim nyomására villamosmérnöki karra felvételiztem, de ehhez a szakmához soha nem volt semmi kedvem, bár dolgoztam pár évet elektrotechnikusként.

– Elektrósként végeztél, hogyan lettél mégis okleveles képzőművész?

– Gyermekkoromban már kiderült, hogy az átlagosnál jobban áll a ceruza a kezemben. Az voltam, akire azt mondják, hogy „jó keze van”. Én ezt teljesen badarságnak tartom.

– Miért?– kérdezek rá gyorsan.

– Ha egy zsírpapírt ráteszek egy rajzra, azt bárki gyönyörűen le tudja másolni. A lényeg az, hogy először az agyban kell megszülessen az alkotás, a másik, hogy amit látsz, azt te le is tudd rajzolni, és abban benne legyen egy kicsit több is, mint a technikai tudás.

– Kanyarodjunk vissza a korábbi kérdésre: hogyan lettél képzőművész?

– Középiskolás koromban Bíró Gabortól tanultam festészetet, rajzot, grafikát. Aztán felvételiztem Kolozsvárra. A szoci világban, 1987–88-ban, évente két-három embert vettek fel a főiskolára. Csalódtam később is, amikor a fordulat után felvételiztem, és megláttam, hogy felettem húzták el a vonalat. Ezért döntöttem úgy, hogy Budapestre megyek. Ott felvettek elsőre a képgrafika szakra. A főiskolán mindvégig alapítványi ösztöndíjas voltam, de a havi hatezer forint kevés volt a megélhetéshez. Az élettársammal végig dolgoztunk, ő is főiskolára járt, albérletben laktunk. Nem volt rossz, de elég volt az ottani öt év. Az iránytűt fordítva tartva először nyugatabbra akartam menni, de honvágyam is volt… aztán hazajöttünk. Nem bánom, csak hiányzik az a kulturális pezsgés, ami itt nics.

– Hol folytattad itthon?

– A Palló Imre Zene- És KÉpzőművészeti Szakközépiskolában tanítottam. Jó volt, szerettem, de a „fentről leosztott” tantervet soha nem tartottam be. A kollégák közti kommunikáció is nagyon jó volt. Akkor került oda Lakatos Gabriella, Öllerer András, Siklódi Zsolt, Sántha Csaba… Később megpályáztam és megnyertem a kultúrház-igazgatói állást. Ott voltam, amikor a színház indult… Nem volt ez a munkahely egy jó választás, nem akarok erre kitérni, nem szerettem, voltak konfliktusaim is, szinte ráment az egészségem. Ez egy sikertelen kísérlet volt. Egy év után felmondtam… Nem vagyok született vezető, maradjunk ennyiben – neveti el magát.

Bencze László és id. Maszelka János – Szabó Károly felvétele

– Aztán a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegére kerültél…

– Igen, Szabó Károly az igazgató jó barátom, ő keresett meg, hogy vállaljam ezt el. Tudta, hogy jártas vagyok a filmművészetben is. Ezt szeretem, vannak terveim is a jövőre, változtatásokon is töröm a fejem, kiállítást tervezek és még vannak ötleteim.

– Grafikát végeztél, melyik műfaja áll hozzád legközelebb?

– A sokszorosító technikák közül hozzám legközelebb a litográfia – kőnyomat áll. A kőnek nagyon szép a hordozófelülete, a textúrája, szeretek ezzel dolgozni, szeretem az egész folyamatot. Sajnos ehhez túl sok mindenre szükség van, amire itt nincs lehetőségem.

– Az első egyéni kiállításod 1996-ban volt, az utolsó 2003-ban. Munkáidat bemutattad Magyarországon (grafikai biennálék Miskolcon és Győrben), Bukarestben. Nem érzed, hogy ismét eljött az ideje egy újabb bemutatkozásnak?

– De igen, most nyáron akarok kiállítani. Otthon rengeteg munkám van, csak ki kell válogatni. Halogattam sokat, de most – és nem azért, mert már a barátaim is „nyaggatnak”– úgy érzem, hogy megérettt az idő egy egyéni kiállításra.

Székelyzsomborban 2016 júliusában – Szabó Károly felvétele

– Mit tartasz a legnagyobb értéknek életedben?

– A fiamat, a páromat. Kell az, amit nyújtanak: a biztonságos háttér, a szeretet, az elfogadás, a megértés. A hibáimat néha nehezen látom be: önfejű és makacs vagyok.

– Ha magadat egy szín és egy forma segítségével kéne meghatározd, akkor ez…

– Szürke gömb – vágja rá kacagva a frappáns választ.

Megjelent a Hargita Népe 2008, július 3.-i számában.

Lázár Emese