Az erdész fia, a Jóisten és az erdő

Erdész fia vagyok. Jól emlékszem arra, hogy milyen hatalmas erdőterület volt édesapámra bízva. Ez abban a korszakban volt, amelyet „átkosnak” nevezünk, s olyanok is így mondják, akik mostanság arra nevelik gyermekeiket, hogy immár minden lehetséges, mindent szabad, s hogy a pénz a hatalom.

Édesapám nagyon szerette az erdőt. És talán értett is a szakmájához. Gyakran mentünk, barangoltunk ketten a hatalmas fenyvesben, és ő magyarázott ilyenkor, tanított szüntelenül, miközben arra is figyelt, hogy mire lép rá. Semmit nem akart eltaposni. Folyton csöpögtette tudásra éhes kisfiába az információt, az elkötelezettség érzetét a környezet iránt. És oda is tett dolgozni mindezért. A hetvenes-nyolcvanas években az én vakációim csemeteültetéssel, meg „sollózással”, „próbaterezéssel”, „bogarászással” stb. teltek el. Nem magyarázom el most, hogy mit jelentenek mindezek. Ez volt a terminológia, amelyet az erdészetben használtak azon a vidéken, ahol felnőttem.

Néhányszor elgondolkodom azon, hogyha azok a csemeték, amelyeket elültettem, aztán ápoltam, és fejlődésük folyamatát követtem, s amelyeket egyáltalán megérintettem az erdőgazdálkodási munkálataim során, mind-mind az enyémek lennének (természetesen csak akkor, ha léteznének ebben a pillanatban!), akkor ma a falu legnagyobb burzsuja lehetnék. Mert ezek az ültetések és a gondozási munkálatok úgy 30-40 évvel ezelőtt zajottak. Most már elérkezettnek tarthatnám az időt arra, hogy végre kitermeltethessem, lenyisszanthassam az egészet, és aztán értékesítsem munkám gyümölcsét. Mert megérdemlem. Mert szabad nekem.

Vannak olyanok, akik valóban úgy gondolkodnak, hogy nekik szabad. Holott nem is jártak annyit erdőkben, mint én, s meg sem izzadtak az erdei munka miatt. És elég sokan! Azt tartják, hogy: “egyszer nekem legyen jó, aztán a többi nem számít”; “a gyermekemnek legyen, onnan tovább aztán már nem érdekes…” Ha az unoka, vagy a dédunoka palotáját elviszi a kopár hegyről lezúduló torrens-víz, azért már én nem vagyok, én nem lehetek hibás, mert mindent megtettem a magam idején, az egyebekért már nem lehetek felelős. Nekem van hagyatékom, amit a saját gyermekeimre testálhatok.”

A szentegyházi szégyenért mégsem lehet hibáztatni kizárólagos jelleggel az ottani embereket. Az új és gyenge rendszerben egyesek könnyen eltanulták a lopás, a törvénytelen megkaparintás művészetét a fejesektől, aztán a kór elterjedt lefelé. “Ha a másik csinálja, akkor én miért ne tegyem!?”

A szocializmus alatt is loptak, lopták elég becsületesen az édesapámra bízott erdőt is. És azelőtt is vitték a fát. De volt egy tűréshatár! Mértéke volt a becstelenségnek.

Azt a bizonyos limitet egyrészt a két ló és a harcsafűrész lehetőségei szabták meg. A Fiat traktorok és a láncfűrészek elszaporodása, meg az új rendszer törvénykezési rendetlensége szabadította rá a poklot Szentegyháza erdőségeire.

Ma már nem kell tartani semmitől, bátorság kell, kockáztatási készség, és mehetünk azonnal az erdőbe, ha megvan a kellő felszerelés.

A korlát másik fontos eleme, az erdők megmaradását szavatoló dolog az az erdőgazdálkodás volt, amellyel megbízták édesapámat is, s amelynek betartását elvárták felülről. A vágteret azonnal beültették, az apácalepkét írtották, s a beteg fákat eltávolították.

Mellesleg megjegyzem, hogy akkor tartottak a korrumpálhatatlan és erőskezű erdészektől.

Kisgyerek voltam még, amikor egyszer a Nyíren takartunk édesanyámmal. Megkérdeztem tőle lázadó fiatalként, hogy mire jó a vallás? Nagyon egyszerű, de átfogó, és ma is érvényes választ adott: – Valakitől félni kell, fiam!

Az erdő tuladonképpen egy templomhoz hasonlítható. A nálunknál nagyobb, mindent átölelő és meghatározó természet szentélye, amelyben olyan törvények vannak érvényben, hogy életünk és jövőnk csak akkor biztos, ha féljük őket.

Kis Zoltán
mérnök, a Civitas Alapítvány munkatársa