Kincstári terrorizmus

0

 Kincstári terrorizmus
Először is közelítsük meg a fogalmat a szótári oldalról. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint  a kincstári terrorizmus közérthetőbben állami szinten gyakorolt rémuralomnak mondható magyarul. A Wikipédiában ez áll a “sima” terror magyarázataként: „az erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, melynek elsődleges célja félelem, zavar keltése és ennek révén meghatározott politikai, vallási célok elérése. A félelemkeltés az erőszak minden formájának – a kocsmai verekedéstől a hagyományos hadviselésig – velejárója, segítője lehet, de a terrorizmus esetében ez a viszony fordított, az erőszak közvetlen áldozatai, kárvallottai legfeljebb csak szimbolikus kapcsolatban állnak az akció valódi céljával, kiválasztásuk másodlagos jelentőségű, legtöbbször véletlenszerű. A terrorizmus modern formáinak kialakulásában fontos szerepe van a tömegmédia létrejöttének, mely helyi és nemzetközi méretekben is képes az embereket az erőszak sokkoló jeleneteinek részeseivé tenni, azok hatását felfokozni”.

Hála Istennek nem folyik vér a hazai utcákon, de a többi összetevő felismerhető. Mintha a politikai, az „erkölcsi”,  a vallási célok mutatkoznának, s a kiválasztott áldozat nem véletlenszerű, hanem nyilvánvalóan a másodrangúnak tekintett állampolgárok rétege – történetesen a magyar közösség tagjai -, akiket igyekeznek ellehetetleníteni, megalázni, vegzálni feszt, olyannyira, hogy a helyi és országos politikába választott képviselőit, az önnön kebelükből való kevésszámú elöljárót és hivatalnokot, egyházi vezetőket folyamatos ellenőrzés és megfigyelés alatt tartják, bűntetik, „előjogoktól” fosztják meg őket. És olyannyira a szennyes média előtérében történik mindez, hogy „robbantás-szerűen” hat a kisebbségiek körében.

Közben a nagyobb tömeg, a többség manipulálandó köznapi egyedeiben azt a látszatot keltik, hogy ezek az ilyen-olyan származású román állampolgárok igencsak veszélyesek, s messzemenően megérdemlik, hogy a “törvény” kíméletlen szigorával sújtsanak le rájuk, hajnalban, akár ágyból, párnák közül, asszonyaikról rángatva elő őket, ha másképp nem lehet. A média küklopszai pedig ezt a torz képet fröcsögik szavak szennyáradata kíséretében kameráikkal tova, el egészen a többség asztaláig, akik, bár folyton magyar “veszélyre” ébrednek, de fellélegezhetnek, hogy cerberusnak álcázott, állami zsoldon táplált, símaszkos eljárók ideiglenesen mégiscsak hárították a bajt.

Manapság nagyon könnyű feketének mutatni a fehéret és a fehért setétnek. A végső cél – nyilván – kimondatlanul is az, hogy mindent el kell követni, hogy az egy és oszthatatlan, homogén és örök nemzetállamból ezek a kutyafejűek, Árpáddal jött “senkik” elkotródjanak. Áttételesen ugyan, de az üzenet minket céloz.

Pedig a nép eléldegélne. Egyik a mással jól kijönne. Mindig létrejön az ember és ember közötti párbeszéd, a munkán, a hiten, a becsületességen alpuló felebaráti cimboraság. Hogyha hagyják.

Vajon miféle ország, miféle Európa ez, ahol a multinacionális vállalat román anyanyelvű rabszolgája még azzal sem tiszteli a gyarmatosító boltjába betérő magyart, hogy anyanyelvén kérdezze, szivélyesen, kereskedői, okosan leereszkedő, már-már baráti modort használva köszönje meg, hogy nehezen megszerzet fillérjeit épp ott költi el? Miféle ország ez ebben a furcsa Európában, ahol országgyűlési képviselők nem átallanak olyan törvényt kezdeményezni, amely betiltaná a gettónyelvet, a magyart? Tán még kiíratná a falakra is, hogy: Este interzis a scuipa pe podea! Vorbiţi româneşte!/ A földre köpni tilos! Beszéljenek románul!

Valakik folyton segítenek torzítani. És a valakik feljebbvalói nem vágják ki munkahelyeikről – mint a taknyot! – a habzószájúakat, hanem dicsérik és dédelgetik, ha lehet, olykor pár garassal biztatják is. Inkább missziós-tudatot és -feladatot osztanak ki rájuk, szent, római és aljasan hazug árja-mentalitást. 

A kitüntetéseket pedig kéretik bevinni – üzenik –, leadni az állami raktárba, hogy újraöntött vagy csak átfestett változatban azt egy igaz áfa-csaló, szubvenciókat magánzsebbe térítő “hazafi”, vagy egy-egy visszaeső köztörvényes mellére tűzhessék, aki immár bizonyíthatóan eurómilliókat lopott. 

Szóval: ez onnan jön. Fentről. Bentről. Olyan pozícióból, ahol az 1989 előtti szellemiség él tovább, s ahonnan felülírható, eltörölhető, tetszés szerint torzítható az utóbbi negyedszázad, mint gumiparagrafusokkal az igazság.

Még csak meg sem történt, ki sem beszélt lázálom a demokrácia, s annak nincsen, nem lehet kisebbségi vetülete a latin bazaltban. Jos Tőkés! Afară cu ungurii din ţară!/ Le Tőkéssel! Kifelé a magyarokkal az országból!

Ötmillió ügyes ember húzott el innen melegebb vagy normálisabb vidékre. A honn maradt egymillió mesterember és paraszt kényszerűségből éhbérért vegetál, s rajtuk a másfélmilliónyi csinovnyik, legalább ugyanennyi közszolga, a kétmilliónyi kiskorú és a hatmilliós nyugdíjas tömeg terhe, melyet vinni kell.

Kevesen maradtunk, s kevesek az igazak köreinkben. Egyáltalán nem biztos, hogy mi, itt, e lagúnában a nemzet java lennénk. Ennyi haszonlesővel, s báránybőrben rejtőző dúvaddal, alig-alig viselhető a létezés terhe ebben az amúgy gyönyörű országban. Fogyunk. Butulunk. Szegényedünk. Nemzetiségre való tekintet nélkül.
 

Simó Márton