Harmadszor tartottak Székely Bált Budapesten

 

Aki ott volt a Várkert Bazárban péntek este, láthatta, hogy a több mint négyszáz fős vendégsereg elég nagy hányada székely népviseletben érkezett, és székely, tiszteletbeli székely, valamint székelyeket tisztelő együtt evett, ivott, táncolt, mulatott. S mire szolgál mindez, ha nem az egymás közötti kapcsolatok megerősítésére? Mert mikor nemzetegyesítésről beszélünk, nem csak makro-közösségi szinten kell gondolkodnunk, hiszen az egyes emberek alkotják magyar nemzetünk egészét, és ha közöttük alakul ki a kötelék, azzal az egész nemzet erősödik.

 

Február 5-én este a székely zászló színeibe öltöztek a Várkert Bazár belső termei. Kék, ezüst és arany borította az asztalokat, a táncterem hasonló színű ledfalain a nap és a hold futottak körbe-körbe és csillagösvény világított az előtér mennyezetén. A tízfős asztalok olyan nagy székelyek nevét viselték, mint Csaba királyfi, Orbán Balázs, Ignácz Rózsa, Sütő András és még sorolhatnám.A bál védnöke, Tarlós István, fővédnöke, Kövér László és Szász Jenő, az NSKI elnöke is – akiket általában komoly szerepben látunk komolyan nyilatkozni – báliasra vették a figurát, aminek köszönhetően nemcsak mosolyt csaltak a közözönség arcára, de hatalmas hahotázásokat idéztek elő. Szász Jenő például egy korabeli, Ignácz Rózsa által jegyzett cikket olvasott fel egy 1943-as szabolcsi újságból, amely az „Ölögetők” címet viselte.

 

A lényeg, hogy a csíki legények a bálokban a bicskáikkal gyakran egymásnak mentek, de ügyelve arra, hogy hüvelykujjukat a szerszám hegyétől nem messze megtámasszák felületi sérülést okozva csupán. Ennek eredményeként mind a támadó, mind a sértett hétfőn már dolgozott is, mintha misem történt volna. Na de ezt az „ölögetést” mindig a fehérnép idézte elő, de csak azért, hogy szégyenbe ne maradjon. Ugyanis mikor egy legény szemet vetett reá, ő rákacsintott, az ettől felbátorodott feldühítve ezzel a leány udvarlóját. No, ekkor jött az ölögetés, ami nélkül csíkban nem is volt bál.

 

Erre a történetre kontrázott rá a Házelnök azzal a kijelentéssel, hogy feléjük is akadnak ilyen bicskás falvak, ahol azt mondják, ölögetés nélkül a bált másnap meg kell ismételni. „Ezt csak azért mondtam el, mert szeretném előre jelezni, hogy akinek nem elég a ma este és a ma éjszaka, az hiába próbál ölögetni, ezt a bált akkor is csak jövőre ismételjük meg!” – csattant Kövér László végszava.

 

A jókedvet csak fokozta, hogy a műsorvezető Berecz István volt, akinek minden mozzanathoz, minden történéshez volt egy velős hozzászólása vagy tréfás megjegyzése, amely talán még a könnycsatornákat is megnyitotta kacagás közben.S ha már sírás, akkor meg kell említeni, hogy a mulatságos pillanatokkal sok megható momentum is vegyült. Ilyen volt a Magyar Állami Népi Együttes „Megidézett Kárpátalja” című produkciója, amely során megszámlálhatatlanul sokszor lettem libabőrös, vagy Sorbán Enikő éneke, amely Erdélyt is idézte neg számunkra a színpadon.

 

Átadásra került három – a Székelyudvarhelyért Alapítvány által a gyászos emlékezetű népszavazásra tett ellenválaszként létrehozott – tiszteletbeli székely cím is, melyeket Pál István Szalonna, Liszt Ferenc-díjas népzenész szülei, Pál Katalin és Pál Lajos; Borbély Lénárd, Csepel polgármestere; valamint Mihályi Gábor, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője kaptak meg.

 

A vacsora menüsora, ahogy minden évben, idén is a székely tradíciókra épült. Volt rókagomba tokány, juhtúrós puliszka, csomafalvi poékaleves, csülök aranypityókával, málétészta kokojzalekvárral és az elmaradhatatlan szárhegyi töltött káposzta ditróban sült pityókás házikenyérrel. A finom falatok elfogyasztása közben Takács Zsuzsa Atelier divatbemutatót csodálhatott meg a közönség, a tánchoz pedig Olti Attila és bandája húzta a talpalávalót.

 

Ne felejtsük el, hogy a bál teljes bevétele három székelyföldi és egy kárpátaljai közösséghez került, akik fejenként 1-1 millió forint adományhoz jutottak az estnek köszönhetően. A pénz tehát a legjobb helyekre került: a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváihoz, akiket vezetőjük Pál atya ferences szerzetes képviselt; a Kelemen Levente tiszteletes által vezetett oklándi unitárius egyházközséghez; a Szent Ferenc Egyesület sérült gyermekeihez, akiket Nagy Sándor és Nagy Tünde gondoznak Székelyudvarhelyen, valamint a Derceni Református Egyházközséghez, amelynek Zsukovszky Miklós a lelkipásztora.

 

Mindezek tudatában nehéz elhinni, hogy a Székely Bál felesleges vagy öncélú. Ennek éppen az ellenkezője: nemes és hasznos. Ugyanis kiemelt alkalom a találkozásra az egymástól elszakított testvéreinkkel, akiket az ünnepi hangulat még közelebb hoz mihozzánk. Alkalom arra, hogy elfeledjük kicsit Trianont és a tudatot, hogy bár egy nemzethez tartozunk, mégis külön országban kell élnünk elszakítva egymástól. Alkalom arra is, hogy érezzék, Budapest az ő fővárosuk is, amely befogadja és visszavárja őket. Nem utolsósorban pedig segítségnyújtás olyan közösségeknek, akiknek kötelességünk segíteni. Akik külhonban próbálják megőrizni a hitet, a reményt és a magyarságot.

 

Forrás: Zana Diána/ www.polgarportal.hu