SÁRGARIGÓ

Mottó: „Fiúk, repüljetek!”
(Részlet egy sírfeliratból)
A láthatáron feltűnt Brassó, alatta lassan vonult a táj, játékszerré törpültek a városnegyedek, a felhők fehér ragyogásban maradoztak el, és íme, ott magasodott a Csukás 1959 méteres csúcsa. A pilóta a műszerekre pillantott, akkor vette észre, hogy a légáramlatok csak harminc kilométerrel odébb, a hegytől délre kezdődnek. Immár több mint egy órája repült, minden gond nélkül, most azonban valami rossz sejtelem ébredt benne: vajon átjut-e a csúcs fölött? Vajon eljut Olténicáig, ahol hivatalossá válhat gyémántkoszorús rekordja? Kap-e segítséget a légáramlattól, vagy valahová le kell szállnia? De hová? Mindenütt csak hegy, szikla és végeláthatatlan erdőrengeteg. A hegycsúcs mögött felerősödő szélben örvényzónák keletkeztek, és erősen dobálni kezdték a gépet. Érezte, hogy merül. Egyre lejjebb süllyed, a sziklák felé. Már ezer méter sem volt a gerincig. Erősen belekapaszkodott a karba, és mintha hátulról megtolná valaki, akaratlanul is meghúzatta a gépet, mint berepüléskor, hogy biztonságos magasságot érjen el. A magasságmérő tűje egyre feljebb kúszott. Idegei pattanásig feszültek. Valósággal felrántotta gépet, minden érzékével a műszereket figyelve, aztán egy pillanatra szeme elsötétült. Beállt az úgynevezett fekete vakság. Ilyenkor a vér a hatszoros gravitációs erő hatására a test alsó részébe tolul, az agy vérellátása elégtelen. Mikor aztán újból látni kezdett, már a Kárpátok túlsó oldalán elterülő fenyvesek nyugtatták meg. Közben egyre jobban kirajzolódtak az oltenicai hangár körvonalai. Megmenekült! Győzött! Gyermekkori vágya teljesült be: megvan a kétgyémántos aranykoszorú. Ennél nagyobb elismerést nem is adhat a Nemzetközi Repülőszövetség.
Ahogy kiszállt, munkatársai, a repülős kollégák gratuláltak, de neki még remegett a térde. A film izgalmai még peregtek, akárcsak a propeller.
Krisztián százakkal szerettette meg a repülést. Volt köztük magyar, román, szász meg mindenféle feltörekvő repülős a szocialista országokból. Különösen a katonazenekar tagjai kedvelték. Köztük volt Roland, a félvér kolozsvári almérnök, akit már sokszor felvontatott a több száz méter magasba. Roland élt-halt a vitorlásért. Azt élvezte, ahogy a repülő átadja magát a szélnek, fel-felkapják az áramlatok, és suhan. Csak kormányozni kell, hogy irányítva haladjon, majd szerencsésen földet érjen. Mindig irigyelte felettesét a magabiztosságáért. Azt a harsány életszeretetet meg bátorságot, amit Krisztiántól irigyelt, ő már vakmerőségnek tartotta. Szinte féltékenyen ügyelt, nehogy újabb sikereket érjen el a főnök. Mert az neki valahogy mindig rosszul esett. Valósággal fájt, ha Krisztiánt kitüntették. Irritálták Krisztián díjai, a közmegbecsülés egyenesen nyomasztotta. Azzal sem volt kibékülve, hogy ő nem annyira Don Juan, mint a férfiasságában virágzó berepülőparancsnok. Szívesen túlszárnyalta volna vetélytársát, ha lett volna benne elág elixír. De nem volt. Csak piszkálta folyton Krisztiánt, nyafogott, kényeskedett, hogy felhívja magára a figyelmet. Úgy kérte a szakmai segítségét, mintha tisztelné. Krisztián ebben nem volt olyan biztos. Már sokan igyekeztek ellesni a szakmát, mindben az volt közös: kiütni őt a nyeregből…

Siklódy Ferenc rajza
A mezőn dolgozó falusiak hallották a tompa puffanást, látták, ahogyan a vasmadár a földbe csapódva kigyulladt. A vitorláshoz fértek hozzá hamarabb. Nehezen, de kiszabadították a pilótát. Amikor Roland odafordult a Sárgarigó orrához és meglátta a lángtengerben égő Ikaroszt, összerogyott… A szíve megszakadt.
***
Bevillant apja volt plébánosának szava: „Ha nem kell egyházi temetés, akkor temessétek el, mint a kutyát!” Bosszúból nem is járt templomba, amióta megkeresztelték. A látvány, ami most fogadta annál kínosabb, még fájdalmasabb volt: már a propellert is ellopták. Apját holtában is alázzák. S most meggyalázták.
Csak a temető fái susogták a csendes választ: hagyd békén! De ő nem hagyta. Átkozta a papot, aki apját még úgy sem temette el, mint egy kutyát. Átkozta anyját, aki a kisfiát ugyan dédelgette, de az apjától az évek során elidegenítette; átkozta Rolandot, aki gyáva versengésében apját a halálba kergette.
Aztán lassacskán a belső zajok lecsengtek. Elengedte a propellert. Nem harcolt, nem állt ellen a kegyelemnek. És most, évek óta először érezte azt a szárnyaló, síron túli csöndet, melyet talán apja is, valahol ott a felhők fölött, amíg repült.
Az orgonabokor ága megrezzent. Rigók röppentek arrébb, magokat keresgéltek az őszi levélhullásban.
Sebestyén Péter