Műemlékek közt Dél-Erdélyben – Keresd (8.)

Keresd – a Bethlenek ősi fészke. Tegyük hozzá: az egyik…

Úgy alakult az életünk, hogy ezidáig soha nem jártunk ebben a faluban, de most is csak a kastélyra volt időnk.

Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy milyen a település, mennyire maradt meg épen a szászok hagyatéka, s milyen gazdája annak a mostani többség. Úgyhogy újabb célzott utazás várható a közeljövőben.

Történik ott egy és más mostanában, s úgy tűnik, hogy hamarosan látványosan megújul a várkastély.

Hamarosan visszatérünk ide.

De addig, hadd szóljunk a látottakról!

Erősen történelmi kisugárzású ez a HELY

A Dános (Danes) községhez tartozó Keresd faluban a lélekszámot ma valamivel hatszáz fölé helyezi a jelenre vonatkozó statisztikai kimutatás, de a jelentős német ajkú lakosság, amelynek egy része még az az 1990-es rendszerváltozáskor is itt élt – akkor egy kisebb gyülekezetre elégséges, mintegy 180 főnyi szászt regisztráltak -, mára már majdnem teljesen eltűnt. A Bethlen-kastély mögötti kertben áll a lutheránus templom, amelyet az itt maradt idős szászok használnak. Ferencz Klára közlése szerint mintegy 30 szász él Keresden, de többségük vegyes házasságban. Jobb híján a reformátusok számára is itt, a szász templomban tartanak havonta istentiszteletet, de a 21 fő magyarból csak egy pár él tiszta magyar házasságban, a többi család vegyes, nyelvet cserélt, és így a lelkész kénytelen vélük románul beszélni.

“Létezik egy olyan legenda – mondja a magyarországi egzisztenciáját feladó Ferencz Klára, aki most már a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkartársaként dolgozik itt főállásban -, amely szerint Erdélyben itt tartották az első református istentiszteletet, mivel a helyi földesúr ezt a vallást gyakorolta, s a jobbágyait is református hitre irányította.” A lakosság túlnyomó többsége román, a jelentős cigány népesség mellett, akik immár értelemszerűen ortodox vallású romanizált romák.

Érzékelni Erdély “tektonikáját” – történelmi repedések és szakadékok

Az egykori Szászföldön vagyunk, alig 20 kilométernyire a Székelyföld peremétől. Egy eltűnt országalkotó nemzetiség emlékével, és egy másik nyomaival találkozunk. Székely emléket kevésbé, ám a létezett magyar ittlét tárgyi lenyomata, a kastély által, s annak nyugat-európai kultúrkörhöz kapcsolódó stílusjegyeivel, a történelmi Erdély igencsak markánsan jelen van Keresden.

A Bethlen-kastélyt az örökösök visszaigényelték. Hosszas huzavona után birtokba is helyezték a tulajdonosokat (2007), akik meglehetősen idősek és vagyontalanok amúgy, hiszen az uradalomhoz tartozó földek, erdők, amelyek jövedelméből fenntartották ezt a nagy épületet és annak személyzetét, nem kerültek vissza a családhoz. Illetőleg csak részben. Perek sokasága zajlik a romániai bíróságokon jelenleg is. A visszajuttatott ingatlanok hasznosítására törvény kötelezi a régi/ új tulajdonost, hiszen a rövid türelmi idő után büntetőadók súlya terheli majd, illetőleg a visszaállamosítás réme is ott lebeg a közelebbi jövőben, ha nem járnak el elég körültekintően.

Az a kényszerhelyzet állt elő, hogy a Bethlenek ötven évre a Dévai Szent Ferenc Alapítványra bízták az épületet. Nyilvánvaló, hogy az erdélyi elit, akárcsak a társadalom perifériájára szorult réteg, a római katolikus egyház eme fontos intézményében látja azt a garanciát, amelyet másutt sehol nem vél felismerni.

Olyanná lett Böjte atya szellemisége, hogy áthatja, átitatja az erdélyi magyarság teljes egészét. Nyilvánvaló, hogy sok a pozitívum ebben, csak olykor jó lenne arra is gondolni, hogy valóban az-e a helyes megoldás, hogy minden megoldatlan gondunkat Csaba testvérre ruházzuk?

Ezzel megnyugtatjuk a lelkiismeretünket? Nem hinnénk!

Csakhogy így roppant kényelmes, ha egy szerzetes és maroknyi csapata viseli a jelen és a jövő terhét, s szavatolja mindazt, amit nagy pátosszal megmaradásnak nevezünk…

Egyáltalán nem biztos, hogy ez helyénvaló, hogy cselekvés helyett átadunk dolgokat, másra bízzuk azt, amit nekünk kellene elvégeznünk!

Ilyenkor arra a többszáz székelyföldi kis lélekszámú falura gondolunk, amelyekben a házak szép lassan összeomlanak, az udvaraikat felveri a gaz, és “szerencsésebb” esetben megtelnek a szociális háló mélyén senyvedő lumpenekkel a bennvalók, akik az elmúlást modellezik és abszolválják, lassan ugyan, de nagyon biztosan… Számítani kell arra, hogy a városi iskolákat és gyárakat, a nagy lélekszámú urbánus gyülekezeteket és egyházközségeket már nem töltik fel a vidékről betelepedő székelyek tíz- vagy százezrei. A mai fiatalság (szub)migránsi létben küzködik az Európai Unió által felajánlott modern Don-kanyarokban. Fogcsikorgatva szenvedi el a csendes és vértelen holokausztot. Naponta egy-egy menetszázadnyi ember tűnik el a gépezetben, s amit Európa majd visszaköp nekünk, az sérült, vagy torz maradvány, néger, vagy gyökértelen lesz itt holnap ezen a felhagyott tájon… A legújabb idők hősei ők, a posztmodern kor áldozatai, akiknek nem fognak emléket állítani.

Múzeum és kastélyszálló

Az elmúlt két évben a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak sikerült forrásokat szereznie, és hozzálátott a felújításhoz.

Egybébként azt írják a művészettörténeti szakkönyvek Erdély eme egyik legértékesebb főúri lakáról, hogy már 1500 előtt elkészült a kastély régebbi része, már akkor is Bethlenek éltek itt, s amelyet aztán a 16. század folyamán tovább bővítettek (1559). A 17. század közepén, jórészt Bethlen Elek (1643-1696) idejében nyerte el mai alakját.

A Bethlen-család generációi egészen az 1948-as államosításig lakták és használták. Amikor a román állam elvette – úgymond: gondnokság alá helyezte -, megkezdődött az épület majd 60 évig tartó kálváriája. A bútorzatot, a könyvtárat, a szobákban és a termekben található értékeket széthordták. Felújításokra csak nagy ritkán kerülhetett sor, de a szakszerütlenül elvégzett (vagy félig kivitelezett) javítások adott esetben többet ártottak, mint amennyit használtak.

A kulturális emlékezet szintjén fennmaradt egy ide kapcsolódó horrorisztikus történet.

A kommunista állam által sokat foglalkoztatott és a román nemzeti legendáriumot filmvászonra álmodó rendező, Sergiu Nicolaescu (1930-2013) egyik művében azt kellett ábrázolni, hogy az országba berontó török hadak felgyújtják a várkastélyt. A filmesek nem vacakoltak díszletek készítésével, vagy a tűzvész imitálásával – amelyre egyébként megvannak a szükséges pirotechnikai eszközök -, hanem a forgatás kedvéért, nemes egyszerűséggel felgyújtották az épületet, amelynek egyik tornyának fedele és a palota tetőszerkezetének egy része is elpusztult.

A Drakula-cirkuszból azonban – az 1990-es évek elején – nyertesen került ki az épület. Szerencsére.

Állami pénzből újjíttatták fel a tetőszerkezetet, s abból a megfontolásból, hogy majd helyi üzletemberek kezére játssza át valamilyen érdekszövetség, illetve az állami műemlékfelügyelet, nem sajnálták a pénzt bizonyos szerkezeti átalakításoktól sem. Meg kell jegyezni, hogy ezek a javítások nem voltak minden esetben szakszerűek, nem viseltettek kellő alázattal Erdély egyik legszebb gótikus és reneszánsz elemeket őrző műemléképülete iránt. A kastély, amikor visszakerült a tulajdonosokhoz, jobb állapotban állt, mint a múlt század 70-es vagy 80-as éveiben. 

A várnak manapság állandó urai, őrei vannak, akik őrzik a helyet és dolgoznak: Ferencz Klára és Szőts Béla gondozzák az épületet, és vezetik a kastélyhoz tartozó kis gazdaságot, amely Böjte atya neveltjeinek termel élelmiszereket. Mihelyt annyira kitavaszodik, a műemlékes szakemberek is visszajönnek és folytatják a restaurálást.

Keresd ma folyamatosan látogatható, Facebook-oldala van; a (+4)0728-712459-es telefonszámon látogatási időpont egyeztethetől a folyamatosan ott tartózkodó házaspárral; részletekről tájékozódni a Dévai Szent Ferenc Alapítvány honlapján is lehet

Egy-két éven belül létrejön itt egy kastélyszállót és múzeumi részt magába foglaló komplexum; helyet kap benne Bethlen Anikó grófnő – cigányoktól, ószeresektől összevásárolgatott, ám igen reprezentatív – magángyűjteménye, olyan hely lesz, amely kielégíti majd a legmagasabb igényeket is. Bástyája lesz ismét az erdélyi magyarságnak – itt, Dél-Erdélyben -, amely megőríz és átvetít majd a következő időkre némi világosságot a régi Erdély ódon fényéből.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport