Modernkori TBC (azaz: Té Bé Cé) 2.

Amikor társadalmunk jelenkori rákfenéi közül a modern kori TBC-t (tekintélyhiány, becsülethiány, civilizáltság hiány) emeljük ki, nem jelenti azt, hogy ezzel párhuzamosan egyéb mételyek is ne munkálkodnának azon, hogy hétköznapjainkat ellehetetlenítsék.

De hagyjuk most az állatorvosi lovat az istállóban pihenni, s helyezzük a „sztetoszkópot”ezúttal csupán az említett TBC összetevőire.

T mint TEKINTÉLY

Mi is ez? Sok tudós elme próbálta már definiálni, számos definíció látott napvilágot, ám mivel ezek ismertetésére most nincs terünk, csupán azon elemekre szorítkozunk, melyek e meghatározások mindegyikében előfordulnak, ergo: nagy valószínűséggel a fogalom lényegéhez tartoznak.Ezek alapján arra következtethetünk, hogy a tekintély olyan tulajdonság, amelyet az egyén valamilyen teljesítménnyel: testi (erő, ügyesség), szellemi (tudás, tapasztalat) kiválóságával, erkölcsi értékeivel (önzetlenség, becsületesség, igazságosság stb.) vívott ki magának.

Ez utóbbiak a felsoroltakon belül is különös jelentőséggel bírnak.

„Az igazi tekintélynek mindig van erkölcsi fedezete is” – szögezi le a Magyar Katolikus Lexikon, s ezzel maradéktalanul egyet is érthetünk.A Lexikon megkülönböztet isteni és emberi tekintélyt.

Az isteni tekintély hívő ember számára nem szorul sem magyarázatra, sem bizonyításra, hiszen az a hit alfája és ómegája.Tiszteletét azonban a félévszázadnyi kommunizmus társadalmunk túlnyomó részéből, máig tartó kártékony hatással, kiirtotta, és az utóbbi negyedszázadban nem sikerült felszámolni e gyászos ugart. Legalábbis Ábel ezt tapasztalta saját környezetében. Igaz, tekintettel a korábbi pusztítás mértékére és időtartamára, na meg főként az ember alapvető tulajdonságára, a gyarlóságra,az eredményeket még korai lenne számon kérni. Mindazonáltal minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik e felemelő és izzadságos feladatot végzik, főként, hogy az ellentábor izmosításán is sok megtévedt embertársunk munkálkodik. Sokatmondó e tekintetben, hogy az erkölcsi nihil szánalmas és magamutogató parádéjaként évről-évre megtartott Budapest Pride nevű rendezvény egyik résztvevője legutóbb egy olyan táblát cipelt magával, amin ez állt: „Isten csak mese.” Igen. Nos, felhívnánk az illető figyelmét a mesehallgatás fontosságára, jellemformáló erejére…

Ami az emberek közötti viszonyrendszerben megszülető tekintélyt illeti, ritka előfordulása okán már rég a „védett” tulajdonságok közé kellett volna sorolnunk, felbecsülhetetlen eszmei értékkel. A kommunizmusban látszólag a virágkorát élte, hiszen formálisan kétségkívül egy tekintélyelvű rendszer volt, amelyben a pártfőtitkártól a mezei párttitkárokon át a karhatalmistákig igen sokan tekintélynek „örvendtek”.

De mit is mond a Katolikus Lexikon az igazi tekintélyről? Nos, a dolog ebben azért hibádzott egy picit. Mert akkor tájt a fedezetet egy bizonyos foglalkozási kör kellékei biztosították: a gumibot, a börtönrács és az akasztófakötél. A valódi tekintély illegalitásba kényszerült, mondhatni „földalattivá” vált. Kétszeresen is: 1. csak titokban ismerték el, nyíltan szinte senki nem vállalta, 2. aki ezt birtokolta, a hatalom gondos odafigyelése folytán gyakran a föld alá került.

Mindez persze csak tünet, a valódi ok a mögötte tomboló értékválság volt. Akkor is. Mégsem tehetünk egyenlőségjelet a kettő közé, hiszen amazt a kommunisták tudatosan provokálták ki, kontraszelekció útján, míg napjaink értékválsága részben a kommunizmus öröksége, részben tudatos manipuláció, részben pedig természetes folyamatok eredménye. Ez utóbbin lenne a legkönnyebb úrrá lenni, de a „kétharmados többséggel” szemben még ez is nehézkesen megy.

Társadalmunk jelentős része az előző rendszer kétféle áltekintélyén szocializálódott: a hatalom birtokosait övezőn, melyet tűzzel-vassal vívtak ki maguknak, és az ügyeskedőkén (kocsi, ház, nyaraló, viszonylagos jómód birtokosain), melynek erkölcsi fedezete általában a nulla felé tendált. Már csak azért is, mert kellett hozzá a hatalom cinkos szemhunyása vagy félrenézése is. Persze akkor is voltak emberek (különösen sportolók, művészek), akik az igazi tekintély egy alfajának: szaktekintélynek örvendtek, de ez a társadalom számára nem volt irányadó, mert azokat kivételes tehetség garantálta, s a többség éppen e tekintetben jelentett kivételt.Ráadásul ez nem mindig párosult elismerésre méltó világnézeti, életvitelbeli értékrenddel is, amit a társadalom megengedően azzal nyugtázott, hogy: „focistának, színésznek stb. kitűnő, de emberileg nulla.”

A rendszerváltáskor Ábel (akárcsak az emberek többsége) azzal a naiv bizakodással nézett az új idők elé, hogy: csak eddig kellett kibírni, most már minden a helyére kerül. De csupán annyi történt, hogy mára a csalódás a bizakodás helyére került…

Az isteni tekintély kálváriájáról már szóltunk, az emberinek pedig se híre, se hamva. Pedig értékes emberek ma is vannak. Akkor hát mi az oka? Az, hogy a tekintélyhez nem elég a jó teljesítmény, kell hozzá az is, hogy a közösség azt elismerje, hitelesítse, és követendő példaként mutassa fel az új nemzedékek számára.

De ahhoz, hogy a közösség értéknek ismerjen el valamely erényt, szükség van egy közösen vallott értékrendre, mint viszonyítási alapra.

Na, ez az, ami nincs. Aminek kialakulására a kommunizmus helyére benyomuló liberális világrend prófétái és (jó esetben) naiv hívei esélyt sem adtak.

Csupán néhány szlogent idézzünk fel a már a kilencvenes évek elejétől bőszen szajkózottak közül: „Legfőbb érték az ember”, „A legfőbb cél: valósítsd meg önmagad”, „Az idegen szép”, „A másság: érték” stb.  

Mindezek külön-külön is súlyosan felelősek a társadalmi értékrend tévútra tereléséért, hát még így együtt! Mert hát lehet legfőbb érték az ember, de csak egy Isten nélküli világban.

(Emberiség mínusz tíz parancsolat és megváltás. Láthatjuk, milyen.)

Közösségi lényként tarthatom-e legfőbb célomnak az önmegvalósítást?! Ha az idegen ab ovo szép, akkor már csak az én szépségemről vitatkozunk? Ha a másság érték, akkor én nyilván értéktelen vagyok, mert én én vagyok, nem más. Azt már nagyapáink is tudták, hogy az olyan alapértékek elsöprése, mint Isten, család, haza (és behelyettesítése pótlékokkal, mert valami azért kell a helyükre, naná…), őrültség. Az is!

De kénytelenek vagyunk ráébredni, hogy van benne rendszer. És e rendszer bizony nem sokban különbözik az előzőtől. Még abban sem, hogy a javunkat akarná. Ezért legyünk hát óvatosak, amikor minden áron „felzárkóztatni” és „integrálni” akarnak bennünket. Előbb tisztázzuk, hogy hová. (Folyt.köv.)

Megjelent a Magyar Idők 2017. május 6-i számában.