Kutyaszánhajtó világbajnok plébános

Február 16-ra, csütörtökre mindenki megjött: következett a kutyák mikrochip-ellenőrzése és a chiplista leadása. Este a nemzetek felvonulásánál nem akart a reflektor világítani. Mindenki megkapta a rajtszámot, a rajtidőt, az is kiderült, hogy nekem az olaszokkal és a franciákkal kell megküzdenem. Egyeseket ismertem, például Luca Castellettát, az előbbi világbajnokot. Beindult a gyomorideg.
 

 

Február 17-én, pénteken reggel 10 óra 16 perckor volt a startom. Előttem egy olasz és két francia versenyző indult. A start után két kilométerrel beértem az előttem induló franciát, aki a többszöri »Stop-Trail« kiabálásomra sem állt meg, így a mély hóban kellett előznöm. Aztán hat kilométeren utolértem a már összetorlódott másik két csapatot, Quenette Francist és Simone de Ferrarit. Őket nagyon gyorsan megelőztem, és jött a sorsdöntő útkereszteződés: egyenesen előre A-O, balra B és SKJM. Itt szépen letértünk… és én másfél kilométeren keresztül gondolkoztam, hogy jó volt-e… Aztán jött a »halálos« emelkedő: három és fél kilométeren keresztül nagyobbnál-nagyobb emelkedők voltak… Néha úgy éreztem, a vezérkutya mindjárt az ölembe pottyan… Nézett is vissza, mintha mondta volna: »Barátom, ez így nem jó!« Aztán felértünk a hegy tetejére… Mindenki nagyon elfáradt. Még hagytam, hogy 500 métert trappoljanak, aztán felcukkoltam őket, és a finisig vágtáztunk. 40 perc és 30 másodperc volt az időnk. Aztán jöttek a többiek, fel sem figyeltem, hogy Vincent Pascal csak 27,3 másodperccel maradt el, mivel ő utolsónak indult, és utánam harmadiknak érkezett be, két négyesfogat után. Három csapat eltévedt, így ők a 13,97 kilométer helyett 17,8 kilométert mentek, ami több mint egy órájukba telt. Így kialakult az első három sorrendje azok között, akik nem tévedtek el.

 

Másnap szerettem volna elrugaszkodni az engem követőtől, de valamiféle gikszer miatt az 1 perc 5 másodpercből csak az 5 másodpercet adták hozzá az ő idejéhez, úgy jött ki a számolás, hogy csak ennyivel rosszabb idővel ment, mint én. Odakinn 12 °C fokos volt a levegő, a hó -4 °C fokos. Némely helyen már latyakos volt a pálya, de mi tartottuk magunkat, és újra egy 40 perc 52,9 másodperces időt hoztunk. Így a távolság 33 másodpercre nőtt köztem és az utánam következő között.

 

Vasárnap reggel felkelve úgy határoztam, nem bízom a véletlenre a dolgot, megbeszéltem a vezérkutyáimmal: ma minden lehetőt bedobunk, győzni kell! Valahogy a két vezér nyugodtabb volt, mint az előző napokban. Fél egykor volt a start. Nagy lendülettel indultunk, aztán a pálya a 9. kilométernél teljesen latyakos volt, két-három méteren eltűnt a hó is. De pedáloztam, ha kellett, ha nem. Így 38 perc 19,5 másodperces időt produkáltunk, ami a mezőny legjobb ideje lett. Világbajnokok lettünk!

 

Ha jól tudom, ez az első kutyaszánhajtó világbajnoki érme Magyarországnak (magyar színekben versenyeztem). Gratulálok a kutyáimnak, a fenomenális két vezérnek: Girónak és Tiszának, a két juniornak, Macinak és Patricknak és a két fáradhatatlan húzókutyának, Luckynak és Deamernek. Gratulálok az ellenfeleknek, a franciáknak és az olaszoknak, és mindenkinek, akik ide segítettek. Isten fizesse meg mindenki jóságát és szeretetét! Mindent Isten legnagyobb dicsőségére!”