Evezz, evezz az élet tengerén…

A fényképészek mozgásterét mindig az adott környezet, az adott emberek, az adott hely szelleme, saját életfelfogásuk, filozófiájuk, ars poeticájuk és mindezek együttes viszonyulása határozzák meg. Így aztán nyilvánvaló, hogy ahány fényképész, ahány találkozás, ahány időpont, annyi féle kép születik.

A 2002 óta útjára indított Orbán Balázs nevével fémjelzett fotótáborok célja a szervezők bevallása szerint, „az ezredforduló eleji Udvarhelyszék hagyományos életformájának, tájainak minőségi dokumentálása, ugyanakkor bemutatása is a fotográfia eszközeinek segítségével.” A dokumentációs fotótáborra 2016. október 21–28. között került sor.

Egy hét nem sok idő egy fotós – főleg a messziről jött és ráadásul városi – fotós számára.

A 34. tábor fényképészei viszont többnyire visszajáró résztvevők: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), de akadnak köztük új személyek is mint: Borbély Zoltán (Kibéd), Erős Erika (Kolozsvár).

Megismerni, kiismerni és elismerni a helyi értékeket tájban, emberben, tárgyban és mindezt leképezni leghamarább valamilyen digitális formában, vagy amint itt látjuk: papírra vetve. Ez a feladat.

Népes és lelkes közönség

Fényképészeink ez esetben nem is találhattak volna jobban megjeleníthető, bemutatható közeget annál a Kibédnél, amelynek csendjét csak a települést átszelő országút zaja, tájának érintetlenségét csak az energiát szállító magasfeszültségű oszlopok látványa zavarja meg. Egyébként bennebb a mellékutcákban, a régi és új portákon minden pont olyan emberi mértékkel zajlik, mint évszázadokkal, de legalább évtizedekkel ezelőtt.

Kibéd olyan község ahol otthon van a művészet, ahol hajlékra talál az irodalom, ahol mindennaposak az emberi találkozások, ahol élhető ölelésbe fogódzik a múlt és a jelen, ahol őrződik és őrződtetik gazdag helynevekben, elevenen él és éltetődik az anyanyelv. Olyan község, ahol helye van a hagyománynak emberi munkában, a megélhetés forrásában (szövés-fonás, kovácsolás, földművelés, állattenyésztés) (Vinczefi László, Tordai Ede) és magatartásban, bölcsességben és alkalmazkodó képességben. Olyan emberi közösség, ahol együvé tartozik az egészséges életmód történetiségében és élhető, éltetett mindennapiságában. Egy olyan községről van szó, amely majd mindenki számára ismert. Ismert piros hagymájáról, gyapjú szőtteséről, de pont olyan mértékben nagy szülöttjéről: az európai orvostudomány hazai úttörőjéről, Kibédi Mátyus Istvánról.

Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont igazgatója

Az esemény plakátja „kibédi hétköznapok” megjelenítéséről beszél. Én kérem önöket fogják fel ünnepnapként minden egyes kép látványát. A helyben maradás, a kitartás, az élő emlékezet, a jövőbe vetett hit ünnepeként. Ha így tesznek, akkor majd azonosulni fognak ezen képek alanyainak gondolat- és hitvilágával.

S talán ez az érzés keríti mindannyiunkat hatalmába, hogy a meghirdetett kiállításcímet az én általam választott, de tulajdonképpen Vinczefi László fényképén megörökített falvédő szövegéből ihletődve helyettesítsük. Azzal az emlékkönyvekben és falvédőkön gyakorta felbukkanó rigmussal, mely úgy hangzik: „Evezz, evezz az élet tengerén, de ki ne köss a bánat szigetén”. A jelzett falvédőn részben takarásban ennyi látszik, Nem tudom létezett-e a felvétel idején ezen falvédő párhuzamos társa, mely így folytatódna: „Legyen erőd tovább evezni, a boldogság szigetén kikötni.” De úgy tűnik, hogy akik ott Kibéden élnek, talán a boldogság szigetén élnek.

Ezt láttatja velem a sparhelt mellett ülő cirmos nyugalma, a patakra inni járó csorda fölött lebegő, lassan elillanó reggeli pára, a piacra induló ángyóka átalvetőjének határozottsága és a seprű mellett új nyélre számító lapát várakozása (Vinczefi László). Ezt sugallja a jövő évi bevétel ígéretét hordozó száradó dohánylevelek alatt szívott cigaretta jólesően nyugodt füstje, akárcsak az egymásnak feszülő lábhajtós Singer és az elektromos Sanda varrógép között a székely harisnyába délceg legényt álmodó néni múltidéző mosolya, vagy a kis szobájában közösségének élő és dolgozó Ráduly Jánosnak a nyomtatója és golyósíronja közt ívelő „még annyi tennivalóm van” típusú kéztartása és rá jellemző fejvetése (Tordai Ede). Erre enged következtetni a rajzolgató kislányok optimista alkotókedve, az utcán játszó kisfiú önfeledtsége, a múzeumi kis szoba őrzőjének biztató mosolya, a szép ízlésről tanúskodó egykoron szebb időket is látott házak, melléképületek ösztönös praktikuma és esztétikája. A jól és jövedelmezően, de fáradtsággal is végzett eredményes munka örömteljes magabiztossága (Balázs Ödön, Kerekes István).

Balázs Ödön műhelytitkokat árul el

Az előttünk álló és a magunk mögött hagyott idő más és más szólamú, – egyszer gyereki, örömteljesen vidám, máskor tapasztalatgazdagságról árulkodó, néha hetykeséggel társult, minden valós és vélt igazat kimondó, néha átvitt értelmű, az örök és végső igazságot képviselő – megnyilvánulása (Bartók Izabella, Erős Erika, Kerekes István).

És itt van Kibéd, a globalizálódó Kibéd, ahol öntudatlanul is egybemosódik a kaliforniai aranyláztól szenvedő valamikori székely atyafinak a Halál Völgye mezében vágtázó virtuális leszármazottja révén az egykoron, s talán ma is jobbléttel kecsegtető Nyugat, a néha csak a kilátástalanságot kínáló, a dacos „csakazértis” Székelyfölddel. (Kibédi Sándor). S amíg a kerekes kút mintha elvesztette volna hagyományos rendeltetését, a háztetőre szerelt napkollektor már tudatos, korszerű, felzárkóztató döntés rendeltetésszerű eredménye.

Kibéden olyan fotók készülhettek, amelyeken érdekes párbeszédet folytatnak az elcsípett fények és ellenfények az arcról visszatükröződő jól végzett munka tudatának csillogásával (Tordai Ede), amelyeken a fekete-fehér árnyalatai is színesben láttatják a világot (Balázs Ödön, Erős Erika, Erős Zoltán, Kelemen Lajos,Tordai Ede, Vinczefi László), vagy olyanok, melyeken a tisztességben megöregedett homlokráncok még csillogó és kíváncsi, ugyanakkor büszke tekintetekkel párosulnak (Kelemen Lajos).

Róth András Lajos történész-levéltáros

A korábbi alkotó táborok mindenkori helyeinkhez kötött fényképei mint „Egy évtized fényképlenyomatai” lassan bejárják vidékeink településeit, így hirdetve népünk egységét, változatosságát, hasonlóságát, lelkességét, kitartását, jövőbe vetett bizakodását, szülőföldje iránt érzett ragaszkodását, mindenkori örökségünket. Jelzik megvédendő és elidegeníthetetlen értékeinket, mert el lehet venni tőlünk aberrált jogi csűrcsavarokkal – erőszakkal zászlainkat vagy intézményi feliratainkat…, egy valamit nem tudnak elvenni tőlünk: lelkületünket. Ennek megőrzését szorgalmazzák ezek a fölvételek.

És én is ezt kívánom mindannyiunk számára! Azok számára, akik ezen értékes fotókat készítették – s kiknek ez úton is gratulálok –, azok számára – a falu számára –, akik alanyai voltak a fölvételeknek, az önök számára, akik megtisztelték ezen kiállítást!

Elhangzott 2017. április 21-én, Szovátán, a Teleki Oktatási Központban a kiállítás megnyitóján.

Róth András Lajos