ELMARADT AZ ERKÖLCSI MEGTISZTULÁS

A ránk háruló felelősségről, börtönévekről, cenzúráról, szekusdossziékról, magyar–román megbékélésről beszélgetett Papp Attila Zsolt a kilencvenéves irodalomtörténésszel, egykori politikai elítélttel. Dávid Gyula kortalan. Nemrég töltötte be kilencvenedik életévét, de nála jóval fiatalabbakat megszégyenítő frissességgel és lendülettel végzi a dolgát. És dolga mindig akad – bevallása szerint ez a titka.

Olyan derűvel és lelki nyugalommal mesél életéről, amit csak nagyon keveseknél tapasztalni.

 

Mielőtt azonban Kolozsvár és Erdély irodalmi-kulturális életének egyik legismertebb figurájává vált volna, irodalomtörténészként, szerkesztőként, műfordítóként, kiadóként (neve összeforrt a Kriterionnal és a Polisszal), hét évet húzott le a román kommunista diktatúra börtöneiben és munkatáboraiban, az 1956 utáni m egtorlások következtében. De ez nem törte meg.

– Hoztam egy könyvet, kíváncsi vagyok, látta-e már. Az a címe, hogy Új föld, új szerencse, a szerzője Tolnai Lajos.

 

– Nem láttam. Honnan került ez elő?

 

 

– Hogyne. Fiatal aspiránsként én – disszertációm témájaként – Tolnainak, aki 1868-1884 között marosvásárhelyi lelkész volt, és akit Móricz Zsigmond „az elsikkasztott és mégis legnagyobb magyar regényíró elmé”-nek nevezett, a marosvásárhelyi korszakával foglalkoztam. Az életmű többi részét nemigen volt lehetőségem kutatni, egyrészt mert a magyarországi anyagokhoz kevéssé tudtam hozzáférni, tekintve, hogy nem adtak akkoriban útlevelet. Másrészt pedig volt Budapesten egy másik irodalomtörténész, Gergely Gergely, aki szintén Tolnaival foglalkozott, monográfiát is írt róla (1964-ben jelent meg), nem akartam az ő szénájába belekaszálni. Végül, ’74-ben az én disszertációm is megjelent, de a vásárhelyi évekre vonatkozó teljes dokumentáció, a levéltári anyag, amelyet akkor összegyűjtöttem, kimásoltattam, most is megvan kiadatlanul. Az is az én lelkemen szárad, valamit kéne vele kezdeni, mint annyi minden mással, amit valaha elkezdtem, de aztán félretettem, mert voltak fontosabb tennivalók is.
 

 

 

– Ez így volt. A román hatalom az 1956-ban nálunk történteket arra használta fel, hogy azt a keményvonalas fordulatot, amelyet ’57-től Gheorghiu-Dej haláláig levezényeltek, előkészítse, illetve hogy az egész társadalmat megfélemlítse. Nem csak a magyarokat, hanem mindazokat a lehetséges ellenállónak tekintett rétegeket, amelyek veszélyt jelenthettek számukra. Például visszavittek a börtönbe olyan politikusokat, akik az 1940-es, 1950-es években egyszer már megjárták a börtönt vagy a Duna-csatornát. Karhatalmi erők bevetésével felszámolták a hegyekbe felhúzódott fegyveres ellenállókat. Vagy rászálltak az 1948-ban megszüntetett, de épp 1956 nyarán újra szervezkedő görögkatolikus egyházra, kisebb vallási, hitbuzgalmi csoportokra, szektákra.
Minket, magyarokat a lakossági arányunkhoz képest nagyobb számban érintett a megtorlás, mert ennek a keményvonalas fordulatnak az is része volt, hogy eltöröljék mindazon engedményeket, amelyeket – részben azért, hogy a párizsi békeszerződés idején a nemzetiségi kérdést „megoldottnak” mutassák – megadtak az erdélyi magyarságnak, például a Bolyai egyetemet, az önálló magyar iskolahálózatot, hiszen számukra ’56-tól függetlenül is világos volt, hogy magyar igazgatók vezetése alatt lévő magyar iskolákat nehezebb kézben tartani, mint ha vegyes iskolák lennének, román igazgatóval.
Már ’56 nyarán volt egy központi bizottsági ülés, ahol elhatározták, hogy elindítják az iskolák egyesítését, tehát a magyar iskolákat összeolvasztják román iskolákkal. Ez a törekvés kapott aztán újabb lendületet ’57 és ’59 között, amikor a Bolyai egyetem is megszűnt; ennek része volt az a sok per, amit akkor indítottak, a különböző, forradalminak tekintett szervezkedések kapcsán, amelynek során több száz sepsiszentgyörgyi, brassói, gyergyói, szászrégeni, nagyváradi diákot, tanárt ítéltek el – még 1965-ben is. Ürügyet mindig kaptak. Az volt a cél, hogy pisszenni se jusson eszébe senkinek. 

 

 

– Ez teljesen személyfüggő. Odabent mindenki belekapaszkodik valamibe. Ki az imádságba, ki az evésbe, hogy két végletet mondjak; mindenesetre ismertem olyant, akinek az életstratégiája az volt, hogy ami ehető volt, azt megszerezte magának. Nyilván másfajta életstratégiák működtek bent a börtönben, a cellában, és mások, amikor kikerültünk a kolóniára, vagy egyáltalán munkahelyre – mert a szamosújvári börtönnek volt egy bútorgyára, az enyedi börtönhöz meg hozzátartozott egy fémipari gyár, ahol már azelőtt dolgoztak politikaiak, mielőtt az első csoportot kivitték volna a Duna-deltába.
Különben mi voltunk az első csoport, akiket szabadtérre, a börtön területén kívülre vittek, Peripravára, ’59 májusában. Ott aztán reggeltől estig el voltunk foglalva a munkával. Az embernek az volt az életcélja, hogy mondjuk kapáláskor végigmenjen a soron, vagy gátépítéskor feljusson a tele talicskával a gát tetejére… Ez elfoglaltságot és társaságot jelentett, mert a tétlenség borzasztó.

 

Szabadidőben aztán a több száz fogoly közül az ember mindig megtalálta azokat, akikkel érdemes volt leülni, beszélgetni, de eszmét is cserélni. Salcián például 1959-60-ban összejött egy kitűnő társaság – magyarok, románok, főképp egyetemisták (csak két nevet említek innen: Páskándi Gézát és Alexandru Ivasiucot), akikkel nem csak kerestük, de meg is találtuk egymás társaságát.

 

 

– Az ’56-os politikai elítéltek adattárában – amelyet én szerkesztettem – van egy térkép a kolóniákról, ahova vittek bennünket. Kolónia sok helyen volt, az embereket ugyanis több százas csoportokban költöztették össze-vissza. Én Peripraván kezdtem, de ’59 őszén átvittek bennünket a brajlai nagyszigetre, Salciára, ott voltunk ’60 májusáig, akkor átkerültünk Luciu Giurgeni-be – ez a Duna két nagy szigetének találkozásában fekszik –, ott egy lepusztult rizstelep volt, egész nyáron a rizset gyomláltuk, 1960 őszén pedig átkerültünk egy másik munkatáborba, Grădinára. Én ott kaptam meg a hastífuszt. Bekerültem Konstancára, a kórházba.
Gyógyulás után onnan vittek egy másik kolóniára, Stoenești-re, majd az egész társaságot – összegyűltünk vagy négyszázan – 1961 őszén vissza, Szamosújvárra. Attól kezdve Szamosújváron voltam. Ott elég hamar sikerült kikerülnöm a bútorgyárba, ahol bútorfényezőként fejeztem be az elítélti karrieremet.

 

 

– Teljesen külön, hermetikusan elzárva. Voltak kimondottan politikai börtönök, azokban közbűntényesek legfeljebb a külső szolgálatnál lehettek, például a szamosújvári börtön kertészetében.

 

 

– Igen, bent a börtönben is cserélgették időnként a cellákat. Két-három hónap után szétválasztották a társaságokat, hogy ne tudjunk túlságosan összeszokni. Persze az ember odabent is talál elfoglaltságot, amivel az időt – egyik étkezéstől a másikig, vagy ébresztőtől takarodóig – eltölti: volt, aki a sétálóudvar kerítéséről lelopott deszkából römikockákat faragott, más drótdarabokból kötőtűt, kenyérbélből sakk-készletet, volt, aki nyelveket tanult.
Mindenütt akadt egy-egy jó mesélő, annak aztán volt közönsége. Szamosújváron 1958 nyarán voltam együtt egy bukaresti operarendezővel, aki népes hallgatóság előtt egész operákat mesélt, a díszleteket, a jelmezeket is leírva, épphogy csak nem énekelt. Én akkoriban Várhegyi Pistával, Páskándi Gézával, László Dezső Kolozsvár-belvárosi lelkésszel kerültem egy csoportba, és csatlakozott hozzánk egy Virág Ágoston nevű csíki ember, aki a Pusztai–Jeges-féle csoport tagjaként került börtönbe…

 

 

– Igen, közéjük tartozott ő is, de csak tíz évet kapott, míg Pusztait és Jegest az elfogatásuk közben agyonlőtték. László Dezső bácsi egyháztörténeti előadásokat tartott, én irodalomtörténetet, Várhegyi történelmet, Páskándi mindent. Virág Ágoston pedig mesélte a saját történetüket – akkor már hatodik éve ült, aztán kiszabadult, sokáig élt, meg is írta a visszaemlékezéseit, úgy emlékszem, hogy a Romániai Magyar Szóban jelent meg sorozatban.
Aztán volt, aki szakadt ruhát varrt, szvettert kötött, többnyire ételért cserébe. Ez nyilván mind tilos volt, ha rajtakaptak valakit, abból nagy baj lett. Az amnesztiahírek persze napirenden voltak, és az is éltette az embert.

 

– Hogy juthattak be oda egyáltalán hírek? 
 

– A központi fűtés csövein morze-jelekkel, vagy a különben zsalugáterrel ellátott ablakok résein át süketnéma ábécével. Az egyik hírforrást az újak, a frissen behozott foglyok jelentették.

A Duna-deltában aztán hozzájutottunk az arra járó civilek által eldobott újságfoszlányokhoz – ennek az egyik specialistája Páskándi Géza volt: nem volt olyan, a kolóniára bekerült újságfoszlány, amit Géza fel ne hajtott volna. Tudtunk – ez már 1960-ban volt – a Disznó öböl-beli szovjet–amerikai rakétaválságról, Kennedy meggyilkolásáról. S persze mindehhez hozzáfűzve, mindenféle amnesztiahírekről.

Közben 1959. augusztus 23-án – ez még Peripraván volt – megérkezett a központból egy ezredes, és tartott

nekünk egy beszédet, aminek az volt a lényege, hogy a szocializmus most már olyan erős, hogy elbírja azt, ha bennünket kiengednek. Ez elhangzott 600 ember előtt, aztán másnap reggel a mi kolóniánkról hazaengedtek 120 embert – kiderült, hogy volt akkor egy részleges kegyelmi akció. Mi pedig vártuk az általános amnesztiát, úgy gondoltuk, csak idő kérdése, mikor mehetünk haza. S ez éltetett bennünket legalább fél esztendeig.

Az utána következő apró, részleges hazaengedéseket persze más egyébre is felhasználták – a Szekuritáté ügynökhálózatának bővítésére. Miután visszakerültünk Szamosújvárra, engem is megkeresett egy szekustiszt Kolozsvárról, és megpróbált beszervezni – a hazaengedés fejében. Én viszont azt mondtam magamnak, hogy most már a nagyja eltelt, ami még hátravan, az is eltelik valahogy, és kategorikusan elutasítottam.

 

 

– Nem, egyáltalán. A tárgyalásunk után egyszer találkoztam a feleségemmel, amikor 1959 januárjában, a Varró Jánosék perében engem is beidéztek tanúnak; ő ezt megtudta, és ott ült a folyosón, mialatt engem bekísértek. Beszélni viszont nem engedtek. ’60-tól kezdve szabad volt levelezőlapot írnunk, ha teljesítettük a „normát”. Egy 5 kilós csomagot kérhettünk rajta – személyes dolgot persze semmit nem volt szabad írni.
A közbűntényeseket a családjuk meg is látogatahatta – nekünk ez nem „járt”. Igaz, nem is bántuk, hogy a családjaink nem láthatták, milyen körülmények közt vagyunk például a Duna-deltában.

Később sem nagyon meséltem erről, ha mégis, inkább

anekdotikus történeteket, amiken jót lehet kacagni – az ember csak akkor ijedt meg, ha jobban belegondolt.
 

Aki nem kapta vissza a családját, akinek a felesége elvált, esetleg férjhez ment másodszor, és ennek következtében ellehetetlenítette a korábbi kapcsolatot, annak nyilván eleve nehezebb volt. Varró Jánossal például ez történt: a gyerekeivel, a két fiával sem engedték meg találkozni. Volt olyan is, aki azt nem tudta feldolgozni, hogy nem kerülhetett vissza a régi munkakörébe.
Én korábban már benne voltam valamennyire az irodalmi életben, írogattam cikkeket, recenziókat, ismertek az Igaz Szónál, az Utunknál. Amikor hazaérkeztem, másod- vagy harmadnap már kaptam egy táviratot a Korunktól, Balogh Edgár aláírásával, hogy keressem fel a szerkesztőségben. És kaptam kisebb – aláírást nem igénylő – feladatokat a különböző lapoktól és az Irodalmi Kiadótól. Persze szerettem volna valahol „állásba kerülni”, hiszen nem várhattam el, hogy a feleségem tartson el.
 

 

 

Az egyetemre való visszakerülésről szó sem lehetett, mert aki a tanügyből ment börtönbe, azt nem engedték vissza a tanügybe, még a középiskolai tanárokat sem. A háziasszonyunknak volt egy ismerőse, aki a városgazdálkodási vállalatnál volt technikus, ő azt mondta, fel tud engem venni, szakképzetlen munkási státusban, a vízvezeték-szerelőkhöz.
Aztán egy esztendő elteltével kértek tőlem egy cikket az Utunktól (Marosi Péter szerkesztőtársam volt még az Irodalmi Könyvkiadónál 1952-53-ban). Egy román irodalmi évforduló kapcsán kellett a cikk, azt már alá is írhattam, igaz, csak kezdőbetűkkel. Így lettem aztán én a román irodalom „felelőse”, mert nem sokkal azelőtt hunyt el Kakassy Endre, aki szintén megjárta a börtönt, és aki szintén a román irodalmi évfordulók lereagálására szakosította magát – örültek, hogy ezt a feladatot én vállaltam.
Engem a román–magyar irodalmi kapcsolatok témája még 1956 előtt érdekelt. Tényleg hittem, hogy az internacionalizmus a népek valódi testvériségét jelenti. Úgy képzeltem akkoriban, hogy az irodalmon keresztül össze lehet ezeket az egymás mellett élő és folyton egymás torkának eső népeket békíteni, hiszen az irodalomból ismered meg, igazából milyen is a másik. De volt a román irodalomra való ráhangolódásomnak egy másik tényezője is: akkoriban rehabilitálódott a román irodalomtudományban a komparatisztika, amelyet korábban egy burzsoá, elítélendő tudományágnak minősítettek. Ez a Ceaușescu-féle nyitással függött össze, akkor kicsit kinyílt a világ számunkra, de csak rövid időre.

 

 

– A kölcsönös fordításnak hivatalosan megvolt a támogatottsága, minden valamirevaló román művet lefordítottak magyarra, és elég sok mindent lefordítottak magyarról románra is, bőven volt tehát honnan egymást megismernünk – viszont érzésem szerint az a szellemi és anyagi befektetés nem térült meg. És főként ott volt az a kép, amelyet rólunk a román oktatásban hivatalosan kolportáltak, s az az egész „homogenizálási” pártprogram. Így alakulhatott ki aztán a többségben rólunk az a kép, ami sok mindent megmagyaráz. S hogy mennyire hatástalan és illuzórikus volt ez a testvériség-eszme, mutatja, ami ’89 után történt: hogy amikor már nem fékezte semmi, elszabadult a nacionalista indulat, meglehetősen széles körben. A nemzetek és kultúrák közti közvetítést az iskolában kéne elkezdeni, ott kéne megtanítani, hogy a másik nem valamiféle barbár, aki nyereg alatt puhítja a húst. Amíg ez nem sikerül, addig a megbékélés jámbor emberek jó szándékú küszködése, vagy politikai indíttatástól vezérelt figurák kísérlete arra, hogy a saját létüket igazolják.

 

 

– A Kriterion és mondjuk a román televízió magyar adása egy különleges politikai konstellációban született – némiképp kirakatként is. De az volt a hatalom pechje, hogy a Kriterion élére egy olyan ember került, mint Domokos Géza, aki a statútumban megfogalmazottakat, miszerint feladatai közé tartozik a nemzeti kisebbségek kulturális értékeinek felkarolása és közvetítése, komolyan vette – és erre nem mondhatta azt senki, hogy ne tegye.
A másik ok az volt, hogy ennek a magyar és más kisebbségi kultúrát felkaroló kiadónak olyan nemzetközi híre lett, ami egyfajta védettséget jelentett a számára, egészen hosszú időn keresztül. Ha felléptek volna a Kriterionnal szemben, annak Nyugaton visszhangja lett volna, és megcáfolta volna a hivatalosan hirdetett nemzetiségi politikát. Mert a Kriterionnak a kezdeti időkben még nyugati exportja is volt, Püski Sándor révén küldtük – külön csomagolásban, igényesebb kivitelezésben – a könyveket Amerikába, és kaptuk érte a dollárt, amire akkor Ceaușescunak nagy szüksége volt.
Más eszközökkel persze – szinte már a kezdetektől – megpróbálták ellehetetleníteni. A 80-as évek elején pedig – miután már elég sok minden összegyűlt a számlánkon – ránk szabadították a Dulea-brigádot: ez a Mihai Dulea egy pártmegbízott volt, akinek az volt a feladata, hogy a különböző feljelentések és tendenciózus „kiértékelések” nyomán vizsgálatot indítson a kiadó ellen.
A cenzúra ugyanis úgy működött, hogy a cenzornak konkrét utasításai voltak arról, mit nem szabad közölni. Azon túl ő nem látott semmit, nem is volt dolga, hogy lásson. ’79-ben Ceaușescu még azt is megtette, hogy bejelentette a cenzúra „megszüntetését”. Ez persze azt jelentette, hogy a korábbi cenzorok továbbra is a helyükön maradtak, a kiadói tanácsba beépülve, ugyanúgy olvasták a kéziratokat, mint addig, de már konkrét utasítás nélkül, tehát saját szimatukra volt bízva, mit tekintenek rendszerellenesnek.
Különben a cenzorok sem voltak egyformák, volt olyan, aki megelégedett azzal, ha egy készülő kötetbe betétetett még egy munkásmozgalmi novellát, és akkor mehetett nyomdába a többi is. De a velük való kapcsolattartás a Domokos Gézáék dolga volt Bukarestben, mi csak az utóhatásait éreztük a kolozsvári szerkesztőségben. És persze ott voltak a „jóakaratú” feljelentők is, azokon kívül, akiket a Szekuritáté állított rá a kiadóra és a szerkesztőség embereire.

 

 

– Volt olyan, akiről lehetett tudni, a bukarestiek tudták, ki az a két-három ember, aki küldi a jelentéseket. Én sosem jöttem rá, de nem is nagyon kutakodtam.
Engem, miután kiszabadultam, már vízvezeték-szerelő koromban megkerestek megint, és a tiszt felajánlotta, hogy segítenek visszakerülni a kulturális életbe – ha én hajlandó vagyok jelenteni. Erre azt mondtam (mert ilyenkor az is gond, hogy az ember megtalálja az elutasításhoz a megfelelő kifogást), hogy köszönöm szépen, de nem akarok azért visszakerülni a szellemi életbe, mert maguk segítettek: ha nem érdemlem meg a magam munkája alapján, akkor inkább maradok vízvezeték-szerelőnek. Ezután békén hagytak – egészen 1970-ig, amikor a Kriterionhoz kerültem, ahol engem bízott meg Domokos Géza, hogy legyek a kiadó kolozsvári szerkesztőségének vezetője. Nem volt ez nagy dolog: mellettem társszerkesztőként Mikó Imre dolgozott, akit igazán nem kellett „vezetni”, a másik szobában pedig a műszaki szerkesztőség: Bálint Lajos, Deák Feri, Hatházi – régi, kipróbált kiadói emberek. Azt hiszem, ’72-től kezdtek el jönni megint az elvtársak, és nemigen tudtam, milyen kifogással hozakodjam elő. Az volt a szerencsém, hogy Domokos Géza éppen akkor jött Kolozsvárra, és ő azt tanácsolta: ha megint megkeresnének, mondjam azt, hogy a Kriterionnak van hivatalos kapcsolata a Szekuritátéval, Bukarestben – tényleg volt, a Géza dossziéjából ismerem az egész történetet –, és én vállalom a feladatot, de azzal a feltétellel, hogy az igazgatómon keresztül minden jelentésemnek a másolatát elküldöm a bukaresti kapcsolattartónknak is. Ez viszont már nem tetszett nekik, mert ők nem akartak alárendeltségi viszonyba kerülni Bukaresttel szemben. És aztán soha többet nem jöttek.
Mindezt azért mondom el, hogy érzékeltessem: az, hogy kiből mikor, minek a hatására lett besúgó, rengeteg mindentől függött, a saját kitartásán kívül is. Utána persze gondolkodtam néha, hogy ha én nem, akkor vajon ki az, aki jelent a szerkesztőségből – de egyik kollégámról sem mertem volna tiszta lélekkel azt állítani, hogy biztosan ő az. És később sem foglalkoztam ezzel. Egy idő után azt mondta az ember, hogy ha mindentől félni kell, akkor eljut az ember egy olyan lelkiállapotba, amikor már semmitől sem fél. Végeztük a dolgunkat és kész.

– És utólag sem érdekelte? Kikérte a dossziéját?

 

– Kikértem, végig is lapoztam, vannak a Kriterion-időszakból is jelentések. De én ebben a tekintetben alamuszi fráter vagyok, mert amikor megkaptam a dossziémat, s kérdezték, hogy akarom-e feloldatni a rólam jelentő emberek neveit, azt válaszoltam, hogy nem.

 

 

– Igen, lehet következtetni, csakhogy ha ezen gondolkozik az ember, paranoiássá válik. Ha megtudom azt, hogy ki írt rólam jelentést, és találkozom az illetővel valahol, az rettentő kínos állapot a számomra, mert mit csináljak vele? Leköpjem? Megbocsássak neki? Vagy tegyek úgy, mintha nem tudnék semmit? Így legalább nyugodt lélekkel tudok találkozni néha akár valamelyik régi kollégámmal, ismerősömmel. Engem ezekből a jelentésekből az érdekel, ami történelmi szempontból fontos. Mondjuk ennek a Dulea-féle brigádnak a története, az előzmények, a feljelentések, lektori vélemények, amelyek eláztattak egy-egy könyvet, hogyan gyűltek ezek addig, amíg el nem határozta magát a hatalom, hogy leszámol velünk. Persze azokból sem derül ki minden. Mert például roppant érdekes, hogy miután lezajlott a vizsgálat, és mi egyre vártuk a Kriterionnál a nagy kiértékelő gyűlést, azt egyre halasztották hónapról hónapra, végül pedig elmaradt. Hogy mi volt ennek az oka, azt csak találgatni lehet.
Nekem az a gyanúm, hogy Domokos Géza körül két tábor ütközött össze: az egyik, amelyik hagyta, hogy Géza végezze a dolgát, a másik pedig, amelyik ki akarta tekerni a nyakát. Mert vannak olyan összefoglaló jelentések, amelyek azzal zárulnak, hogy mi folytonosan jelentjük: mekkora nacionalista gazember ez a Domokos, és mégsem történik semmi; továbbra is központi bizottsági póttag, továbbra is igazgató a Kriterionnál.
A vége szerintem persze mégiscsak az lett volna, hogy felszámolják a Kriteriont (legalábbis abban a formában), s átalakítják valamiféle politikai propagandakiadóvá, aminek ott is vannak a nyomai az utolsó évek kiadványai között, és ez be is következik, ha Ceaușescu nem ’89 decemberében, hanem néhány évvel később hal meg.

 

 

– Igen, bár az én dossziémban nincsenek annyira súlyos dolgok, az egész mintegy 300 oldal – úgy tűnik, nem voltam annyira érdekes számukra, Benkő Samuról például 3000 oldalt termeltek. A házsongárdi üggyel kapcsolatban viszont megtudtam néhány pontos adatot. Az történt ugyanis, hogy a Szekuritáté erősítésül kirendelte a tartományi pártiskola tanulóit, s azok halottak napján ott álltak a temető bejáratánál, és ha jött egy nagyobb csoport, ketten-hárman hozzácsapódtak; ez fel sem tűnt akkor senkinek.
Az ő jelentéseik megvannak a dossziémban. Hiszen azt akarták bizonyítani, hogy én voltam az éceszgébere az egész házsongárdi megmozdulásnak. Ez annyiban igaz is volt, hogy valóban én találtam ki: legyen hagyomány abból, hogy azoknak a magyar íróknak a sírjait, akiknek nincsenek hozzátartozóik, vegyék gondjaikba a magyar szakos hallgatók évről évre.
Arról viszont nem volt tudomásom, hogy ez az akció október 23-a után a kolozsvári magyar diákság körében úgy terjedt el, mint egy nagyszerű alkalom arra, hogy megemlékezzünk a magyar forradalomban elesettekről. Ebből lett aztán egy, az egész magyar diákságot átfogó akció, mert képzőművészeti főiskolások is jelen voltak, teológusok, de még mezőgazdaságiak is. Emiatt valakit elő kellett állítani mint bűnöst – és én voltam az, aki bizonyíthatóan kezdeményezte a temetőlátogatást. Meg is kaptam a magam hét évét.
Visszatérve a jelentésekre: sajnálom azokat, akik annyira beleássák magukat, hogy nem tudnak szabadulni a dossziéjuktól. Persze érdekesen is meg lehet ezt írni, mint Gyimesi Éva vagy Gálfalvi Gyurka tette, kiemelve a közérdekű részeket.
Másrészről az ilyen dossziékban talált anyaggal is csínján kell bánni. Én már a Szilágyi Domokos „leleplezésekor” elmondtam, hogy egyrészt, amíg nem ismerjük teljes egészében a történetet – tehát hogy milyen körülmények közt szervezték be, ami sokak szerint lehet mentő körülmény, mások szerint nem az –, másrészt, amíg nem tudjuk pontosan, miket jelentett – hiszen Szisznek alig néhány jelentése került elő Páskándi Géza vagy Domokos dossziéjából, a teljes dosszié viszont nincs meg –, addig nagyon vigyázni kell a minősítésekkel.
Ismerek embereket, akik nem tudtak ellenállni a beszervezésnek, de használhatatlan jelentéseket írtak, ezért aztán kirúgták őket. Olyat is, aki elkezdte terjeszteni magáról, hogy ne beszéljenek előtte, mert besúgó – ezzel szintén használhatatlanná vált. Tehát voltak megszabadulási lehetőségek is. De ehhez olyan alkatnak kell lenni, amilyen Szilágyi Domokos nem volt.

 

 

– Ennek a ’90-es évek elején lett volna értelme, amikor elindíthatott volna egy igazi megtisztulási folyamatot. A Királyhágómelléki Református Egyházkerületben például megtörtént egyfajta számonkérés: Molnár János megkapta a dossziékat, és megírta a könyvét – de én erről is azt gondolom, hogy elkéstek vele. És sajnos, a ’89-es változás nem erről szólt, hanem arról, hogy „elmentek a mieink, megjöttek a mieink”. Ugyanaz a garnitúra, azok, akik szerintem Domokos Gézát tartalékolták maguknak ’89 előtt – a kommunisták másodvonala: ők vették át a hatalmat, az ő emberük volt Iliescu.

Ha a társadalom egésze nem képes erkölcsileg megtisztulni, akkor pótcselevés néhány bűnbakon elverni a port.

 

 

– Nyilván. Én csak azt mondom, hogy amikor a légkör nem olyan, hogy ennek hitele legyen, akkor nem érdemes. És ne feledjük el, voltak olyanok, akik ’89 után bevallották, hogy dolgoztak az állambiztonságnak.

 

– Kevesen, de voltak. És köztük olyanok is, akiket utána leköpött a társadalom. És ezt nem tartom méltányosnak, főként egy olyan emberrel szemben, mint Szilágyi Domokos, akit nagyra becsültem, és annak ellenére becsülöm, ami kiderült róla.

– És vajon, ha ez a folyamat tényleg lejátszódott volna a 90-es évek elején, másként néznének ki ma a társadalmaink?

 

– Szerintem feltétlenül. Ennek a társadalomnak – nemcsak a hazait, hanem a magyarországit is értve ez alatt – nagy szüksége lett volna egy erkölcsi megtisztulásra. És arra, hogy azok az emberek kerüljenek felelős pozícióba a változások után, akikben a magyarság ténylegesen megbízik, és akik felelősen tudták volna képviselni a közösséget. Domokos Gézát például sajnálom, mert őt elég hamar kigittelték, méltatlanul. Igaz, az ő szemlélete abból származott, hogy benne élt a bukaresti román közegben, és tudta, hogyan lehetne megközelíteni ezeket az embereket. Ennek a megközelítésnek a során pedig sajnos előfordult, hogy engedékenyebb volt, mint egy politikusnak lennie kéne.
Különösebb eredményeket azóta sem sikerült elérni, a magyar–román viszony mai napig a pillanatnyi politikai konjunktúrától függ. Az RMDSZ azzal nyugtatgatja magát, hogy egy csomó mindent elért, apró eredményeket, és lehet, hogy ezek az apró eredmények helyi körülmények közt fontosak is, de úgy vélem, a romániai magyar politizálás egyfajta mókuskerék: az az érzésünk, mintha mennénk előre, de csak egyhelyben topogunk.
A román politikának mindig is az egységes nagy nemzeti állam megvalósítása volt a célja, és ennek a célnak – Lucian Boia könyveiből ez elég világosan kiderül – jelen pillanatban az erdélyi magyarság az egyetlen akadálya.
A „jó magyar” mindig olyan volt, mint Hajdu Győző. Persze nem ő az egyetlen, voltak még hajdugyőzők, akik aktívan asszisztáltak a magyarellenes politikához. Mondok egy példát. Volt 1959-ben egy tankönyvper, amiatt, mert még 1956 folyamán készült egy irodalmi olvasókönyv, amelyben benne volt a Himnusz és a Szózat; másrészt elkészült egy középiskolásoknak szóló nyelvtankönyv, amelynek a végén volt egy helyesírási szótár.

Valakinek, aki nagyon akart bizonyítani, eszébe jutott, hogy ha a szócikkeket felülről lefele olvassuk, akkor olyan szavak következnek egymás után, mint a ’bolond’ meg a ’bolsevik’, vagy a ’mostoha’ és a ’Moszkva’. Fel egészen Gheorghiu-Dejig menő óriási balhé lett belőle, s egy per, amelyben Gazda Ferencet, aki amúgy is el volt ítélve már tíz évre egy másik ügyben, félholtra verték azért, hogy ismerje el, tudatosan szerkesztette úgy a szójegyzéket, hogy ezek a kifejezések egymás után következzenek – és hiába magyarázta, hogy melyek egy szótár szerkesztési elvei, addig verték, amíg aláírta a jegyzőkönyvet, és kapott 15 évet. Abban a bizottságban pedig, amely ezt az ügyet levezényelte, három magyar is volt: Szilágyi Dezső, az Előre főszerkesztője, Bihari László, a kiadói főigazgatóság aligazgatója, a harmadik neve most nem jut eszembe.

 

– Pedig szeretjük magunkat azzal áltatni, hogy mi, romániai magyarok kizárólag áldozatai voltunk a román kommunista diktatúrának…

 

– Persze ez a legkönnyebb hozzáállás. Stefano Bottoni írta meg a Sztálin a székelyeknél című könyvében, hogy a Magyar Autonóm Tartományban kinek milyen szerepe volt. Király Károly is azzal kezdte, hogy központi bizottsági tagként azt a megtisztelő bizalmi állást kapta, hogy Kovászna megye első titkára lehetett. Csakhogy neki kinyílt a szeme, és elkezdte ugyanazt csinálni, mint Domokos Géza. Magyarán, elkezdte komolyan venni a feladatot: hogy Háromszékből egy virágzó megyét csináljon. És körülötte álltak olyan emberek, mint Sylvester Lajos vagy Dali Sándor, akik segítettek neki abban, hogy ez a hite megerősödjék.
Annak, hogy ma Kovászna megye érzületileg olyan, amilyennek ismerjük, a gyökerei a Király Károly-i esztendőkre nyúlnak vissza. Hargita megyének nem volt egy Király Károlya. Ott egyébként a megyeszékhelyi státustól eleső Udvarhely lett a magyar élet központja.
Amikor a Magyar Autonóm Tartományt létrehozták, ’53-ban, volt egy olyan tendencia, hogy Kolozsvár alól kihúzzák a talajt, és a Székelyföldre szorítsák vissza a magyar életet, s elkezdték elvinni a magyar intézményeket Kolozsvárról: az Irodalmi Almanach helyett Vásárhelyen lett egy Igaz Szó, leköltöztették a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát.
Hajdu Győző egyszer azt mondta, hogy értelmetlen védeni ezt a végvárat, a „kis Magyarországot” ott fogjuk kiépíteni, az autonóm tartományban. És ennek érdekében nyalták fényesre a fenekét mindenkinek, aki odatartotta, még annak is, aki nem. 1956 november másodikán, amikor a magyar forradalmat még le sem verték, Vásárhelyen már aláírták azt a nyilatkozatot, amelyikben elítélték az „ellenforradalmat” – mindent megtettek annak érdekében, hogy mentsék a saját elképzelésüket, amiben persze ők lettek volna a janik.
Nyilvánvaló, hogy rengeteg minden terheli a mi lelkiismeretünket is, amennyiben egy csomó kompromisszumba belementünk, annak érdekében, hogy bizonyos dolgokat meg lehessen valósítani.
Az én lelkiismeretemet például Tamási Szülőföldemjének az 1974-es hiányos kiadása terheli, annak az első részét teljes egészében ki kellett hagynunk: választhattunk, hogy vagy ez a megoldás, vagy a szöveg megcsonkítása, megfaricskálása. Én akkor azt mondtam: a maradékban is benne van a lényeg. De ez a döntés az én lelkemen szárad, Sütő Andrástól meg is kaptam érte a dorgatóriumot.
Voltak tehát kompromisszumok, amelyeket megkötöttünk, attól függően, hogy milyen pozícióban voltunk. De ettől odáig, hogy valaki eladja magát, még van egy kevés.

 

 

– Nem szükséges. Nekem utána az élet nagyon sok mindent adott: azt, hogy dolgozhattam, mégpedig olyan helyeken, ahol érdemes, értékes volt dolgozni, az engem tökéletesen kielégített.
Az egyetemi rehabilitációt illetően pedig ott helyben megmondtam, hogy tőlem az egyetemnek nincs miért bocsánatot kérnie, mert nem az egyetem vitetett el engem, és főként nem azok, akik a kollégáim voltak. És amikor hazajöttem, egy percig sem éreztem, hogy tőlem valaki húzódzkodna.

 

 

– Nem vett vissza, de ez nekem egy idő után eszembe sem jutott. Később megírtam a disszertációmat, ’72-ben megkaptam a doktori címet, amit azóta se használok. Akkor Domokos Géza megkérdezte: most itt hagysz bennünket, és mész az egyetemre? De én már nagyon megszerettem a szerkesztői munkát, és maradtam – és az az érzésem, hogy jobb szerkesztővé váltam, mint amilyen tanár lettem volna. Semmiféle frusztrációm nem volt amiatt, mert nem kerültem vissza az egyetemre, és nem volt olyan igényem, hogy az egyetem mossa tisztára a szennyesét.
 

 

Ami pedig a kitüntetéseket illeti: amikor az ember a kilencvenedik életévét betölti, mindenki úgy érzi, hogy ezt valamiképpen emlékezetessé kell tenni számára. Az igazat megvallva, jobban örültem volna annak, ha az idők folyamán, amikor letettem valamit az asztalra, az ötven évnyi kiadói pályafutásom alatt (összesen ennyi ideig voltam a könyvkiadásban), a szakkritika érdemben reagált volna a munkáimra, akkor, amikor azok megjelentek – az sokkal fontosabb lett volna, mint az, hogy most egyszerre a nyakamba zúdítják a sok elismerést.
Persze, tudom, hogy ha valaki képes kilencven évesen megállni a lábán és két értelmes mondatot mondani, az már önmagában sikertörténet.

 
– Gyula bácsi viszont nem csak „megáll a lábán”, hanem gyakorlatilag kortalan. Ugyanolyan lendülettel jön-megy, végzi a dolgát, mint tíz, húsz vagy harminc éve. Van ennek valami titka?

 

– Énszerintem az, hogy mindig volt valami dolgom. Sok feladatom volt, többnyire olyan, amit mások osztottak rám, amit nem magamtól kezdeményeztem – ehhez persze mindig hozzátettem a magamét. Kutatóintézetben szerettem volna dolgozni, ez nem jött össze, de nem érzek frusztrációt emiatt. Ahogy Kós Károly mondta egy interjúban, amelynek ez is lett a címe: A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni. Voltak az én életemnek olyan részei, amiket azért kihagytam volna – de azoknak is megvolt a maguk értelme. Sok mindent nem tudtam a világról, amit ott ismertem és tanultam meg, és az nekem, bár nem használt, de nem is ártott. Kiváló emberekkel volt alkalmam megismerkedni, és óriási nyereségnek érzem, hogy egyáltalán hazajöttem.
Odabent, a börtönben egyszer, egy baráti beszélgetésben, felvetődött az a kérdés, hogy ha már úgyis ülni kell, akkor mikor jobb: az élet elején, a közepén vagy a végén? Mert az elején azt mondja az ember, hogy letudtam ezt a néhány évet, kezdek egy új életet; a közepén azt mondja, hogy már volt valami, amit utána megpróbálok folytatni; a végén pedig, miután leéltem egy életet, szinte mindegy, hol halok meg. A társaságban persze mindenki azt az életkort jelölte meg legrosszabbként, amelyben ő éppen volt. Én azt mondom magamról, hogy sok olyan helyzetben voltam, amit, ha nem élek meg, ha nem tapasztalok, hiányozna.

Forrás: Főtér.ro

Az eredeti interjú ITT érhető el.

A címképet Szabó Tünde készítette. A külön meg nem jelölt szövegközi felvételek Erdély László munkái.

Papp Attila Zsolt