DZSEMBORI LENNE AZ 52. NEMZETKÖZI EUKARISZTIKUS KONGRESSZUS?

 

Nemcsak felmutatunk valamit nemzetünk kincseiből, amelyeket a történelem folyamán – hála az Úrnak – áthatott a keresztény hit, szellemiség. Amely a kultúránkat is megszentelte és magasabb rangra emelte. Amely most már Európában is klasszikusnak számít.  De felmutatjuk magát az isteni erőforrást, az Eukarisztikus Jézust, aki köztünk maradt az Oltáriszentségben. Azért megyünk ki Krisztussal az utcára, mert most rajtunk a sor, hogy megmutassuk, mit gondolunk róla, ki Ő nekünk. Igen, ezt is lehet társadalmi, össznépi szinten. Méltósággal evangelizálva. Missziós kezet nyújtva a másik felé, a jó szándékú embernek. Hittestvéreinknek, honfitársainknak. A gyűlölködőknek is, az ateistáknak is, a másképp gondolkodóknak is. Ez nem az a fajta hiúság, amellyel unos-untalan, menten kiposztolunk egy szelfit vagy a legújabb süteményt, valahányszor nem bírjuk visszafogni magamutogató egónkat. Nem a tetkónkkal, a találmányainkkal, a projektjeinkkel vagy a megvalósításainkkal dicsekszünk, hanem Krisztussal, aki minket éltet, s akiből életerőnk forrásozik.
 

 

Több mint 80 országból jönnek előadók, tanúságtevő katolikusok, hogy ezen a világméretű lelki olimpián részt vegyenek. Mert itt a Lélek sűríti a lelki esszenciákat. Itt már az ő „palackjából” kapunk „dúsított” oxigént. Hogy a csúcson érezhessük a panoráma lélegzetelállító fönségét, Tábor-hegyi élményét.

 

Arról is hallgat a világi média, hogy már a nyitó szentmisére több mint kétszázezren regisztráltak, és jövő vasárnap akár félmillióan is lesznek. Akárcsak a csíksomlyói nyeregben. Hogy megosszák egymással örömüket, hittapasztalataikat. Hogy megerősítsék egymást hitükben. Hogy vegyék az isteni jelzést, amely az Eukarisztia erejéből árad. Hogy felmutassák ennek a hitében fáradt, kereszténységében vérszegénnyé váló Európának egyházunk aranytartalékát, Krisztus szent Testét és Vérét. Pedig tudhatná az ellentábor, hogy egy nemzet lelki egészségének mutatói legalább annyira fontosak, mint a GDP. Tudhatná, hogy a lengyelek után a legkeresztényibb nemzet épp a szlovákok. És Romániába is azért jött, mert arányaiban, Európa-szerte a romániai katolikusság adja a legtöbb kispapot az egyháznak. És tudhatná, hogy az erdélyi magyar keresztények is a magyar nemzethez tartoznak. És hol van még olyan nép, amely három országba szakadva, kétszer is találkozhat a Szentatyával?

 

Mert ennek a „lelki” fesztiválnak nem szórakoztatás a célja, hanem a tiszta öröm. A tanúságtevő hála és bátorság. Büszkén kiállni a hitben Krisztusért. Kimozdulni az önsajnáló, számítógép mögé megbújó, elkényelmesedett, elidegenítő, onlájn-fészbukos magatartásból, és utcára vinni örömünket. Ahogy a flashmobbal, az érzékenyítő tüntetésekkel, felvonulásokkal az Isten nélküli világ is hatni akar a közvéleményre. Csakhogy a mi esetünkben, ennek a világ előtti „magamutogatásnak” más a célja, a módja, a hangulata, a kisugárzása. Mert itt a hívő közösség mutatkozik meg. Megjelenítve a világot szeretetével átölelő Eukarisztikus Krisztus magasztosságát, fönségét, emelkedettségét. Az áhítat és buzgóság manapság lekezelendő. Nem praktikus. Nincs haszon belőle. De sem a szórakozás, sem a száraz ráció nem elégíti ki az ember boldogság utáni vágyát, s nem tölti be reménységét. A zsigeri élmények pedig inkább becsapnak és még nagyobb lesz az üresség utánuk.

Milyen más érzés egy ilyen liturgián részt venni. Nem tehető vele egy kalap alá sem egy olimpiai megnyitó, sem egy gépzenés, dübörgő fesztivál. Emlékszem, amikor a taizéi közösség nyári találkozóján részt vettem, még a 90-es évek elején, az fogott meg, hogy a protestáns testvérek hitkülönbségének dacára, minden nap többórás csendes imát tartottunk, több ezren az Oltáriszentség előtt. Ekkor születtek az azóta is világhírű taizéi énekek, melyek minden ember lelkét befelé fordulásra, imádásra késztetik.

„Ha ti nem szólaltok meg, a kövek szólalnak meg.” „Amit suttogva mondotok, háztetőkről hirdetik.” „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet.” „Ha nem eszitek az emberfia testét, nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Én vagyok az élet kenyere.” – mondja a mi Urunk. (Lk 19; Mt 28, 19; Lk 10; Jn 6, 48-50)

 
Az első keresztények is ezt tették, néha félve, titokban, máskor kinn, szemben a világgal, vállalva a vértanúságot. Ezt teszi mai magyar egyházunk is. Elvinni Krisztust a másik embernek. Jere, testvér, megmutatom, hol lakik az Úr! Gyere, nézd meg, időzz el nála, vedd észre, hogy itt van, veled van. Sőt az Eukarisztiában eggyé válik veled.

 

Ne csak szavát hallgasd. Neked is asztalt terít. S ahogy a pap szavára a kenyérből Krisztus teste lesz, úgy változik, lényegül át lassan az is, aki engem eszik.

 

Így kapcsol össze minden népet, s nemzetet.