A ÚZ-VÖLGYI SZOVJET BETÖRÉS ÉVFORDULÓJÁN
Most múlt hetvenöt esztendeje, hogy 1944. augusztus 26-án Erdély – és ezzel az akkori Magyarország területe – a második világháború szárazföldi harcainak színterévé vált. Az elsőként magyar földre lépő szovjet kötelék nagy valószínűséggel a 2. Ukrán Front „Gorskov” lovas-harckocsi csoportja 5. gárda-lovashadtestének 11. gárda-lovashadosztályából (Szlanov ezredes) kikülönített előrevetett osztag volt. Az osztagot a hadosztály 71. harckocsiezrede (Taranyenko alezredes), a hadtest 1896. önjáró tüzérezrede (Zajcev alezredes) és a páncélosokon ülő géppisztolyos kísérőlövészek alkották.
A 71. harckocsiezred 1944. augusztus 20-án egy T–34 és 21 amerikai gyártmányú M4A2 (brit közkeletű nevén Sherman) harckocsival kezdte meg a jaşi–kisinyovi hadművelet végrehajtását. Az 1896. önjáró tüzérezred ugyanekkor 19 SzU–76M önjáró löveggel rendelkezett.
Augusztus 26-án reggel a 11. gárda-lovashadosztály saját 182. gárda tüzér-aknavető ezredével megerősített 39. gárda- és 41. gárda-lovasezrede a páncélosok nyomában nyomult előre. A szovjet hadosztály augusztus 26-i harcjelentése szerint az Úz völgyében mintegy 450 magyar katonával csaptak össze, akiket tüzérség és aknavetők is támogattak, tüzelőállásaikat pedig föld-fa kiserődökben és harcárkokban alakították ki.
A szovjet előrevetett osztag nagyjából 8-9 óra tájban, az Úz völgyében átlépte a magyar határt, majd Úzvölgy-telep irányában betört az ország területére. A szovjet páncélosok a 11. székely határőr-zászlóaljnak a határvonalon felállított két 3,7 cm-es páncéltörő ágyúját 10 perc leforgása alatt kilőtték. A zászlóalj géppuskákkal támogatott 3. és 4. százada a patakvölgyben védekezett.
Magyar visszaemlékezők szerint a szovjet csapatoknak a sorozatlövő fegyverek igen nagy veszteséget okoztak, azonban a fegyvercsövek túlhevüléséből származó működésképtelenség miatt a határőrök a továbbra is hullámokban támadó ellenséges erők elől hamarosan megkezdték a visszavonulást. Ennek ellentmond a 11. gárda-lovashadosztály harcjelentése, amely saját veszteségként aznap öt halottat és 57 sebesültet, valamint 43 lovat rögzített. A magyar védők itteni vesztesége e dokumentumban: 64 elesett és 73 hadifogoly, valamint 11 géppuska és golyószóró, illetve 53 puska.
Eddig úgy tudtuk, hogy tisztázatlan körülmények között – egyes források szerint csellel – a harckocsikkal is megerősített ellenséges csoportosításnak sikerült mintegy két óra leforgása alatt, arcból támadva leküzdenie a határőrök hevenyészett védőállásai mögött, a patakszűkület keleti szájában lévő 32/1. erődszázadot is. A szovjet „Gorskov” lovas-harckocsi csoport korabeli hadműveleti térképén azonban jól látszik, ahogy a tüzérséggel megerősített szovjet lovascsapatok (bizonyára lóról szállva, gyalogharcban) a hegyvidéki terepen egyszerűen átkarolták a magyar védők állásait (lásd a csatolt térképrészletet).
A 11. gárda-lovashadosztály dokumentumai szerint Úzvölgy-telepet helyi idő szerint 11 óra körül foglalták el a szovjetek (a mellékelt térképvázlaton a moszkvai idő alapján adták meg az időpontot).
A magyar 32/1. erődszázad rövid, de veszteségteljes harc után 12 órakor már visszavonulóban volt az Úzvölgy-teleptől mintegy 15 km-re nyugatra fekvő Aklos irányában. Egyes szemtanúk állítása szerint a völgyben harcolókat a közeli Magyarós 1372-es magassági pontról tüzérségi tűzzel támogató 24. hegyi üteg kilőtt egy-két szovjet harckocsit, amelyek fennakadtak a betonból készült harckocsi-akasztó gúlákon. A 11. gárda-lovashadosztály hadinaplójában aznap azonban nem említenek saját páncélosveszteséget. A 71. harckocsiezred egyébként a teljes hadművelet alatt (augusztus 20-30. között) is csupán két harckocsit veszített véglegesen, az 1896. önjáró tüzérezred pedig négy önjáró löveget. Nem kizárt, hogy aznap ott valóban megsérülhetett könnyebben egy-két szovjet páncélos, de akkor még aznap gyorsan ki is javíthatták őket, és ezért nem jelentették veszteségként.
Magyar források alapján úgy tudtuk, hogy a Csobányos völgyében ugyanekkor támadó ellenség hamar elsöpörte a Szabolcs András százados által kiválóan vezetett 13. székely határőr-zászlóalj gyenge védelmét. Akadt olyan század is, amely az első néhány puskalövés után elmenekült, s csak tisztikara maradt a helyén. A szovjet 7. gárdahadsereg és a „Gorskov” lovas-harckocsi csoport korabeli hadműveleti térképei alapján azonban aznap a Csobányos völgyében egyetlen szovjet alakulat sem nyomult előre.
Az Úz völgyében előrenyomuló szovjet kötelékek nem rohamozták meg, csupán megkerülték a Magyaróst. Ezért az ezen a magaslaton védekező csapatrészeknek, többek között a 11. székely határőr-zászlóalj 1. és 2. századának, valamint aknavetőszakaszának, illetve a 24. hegyi ütegnek vissza kellett vonulniuk, ha el akarták kerülni a bekerítést.
A Csobányos felé visszahúzódó, kellőképpen nem biztosított oszlopon az esti szürkületben remekül álcázott szovjet géppisztolyos lövészek ütöttek rajta, s súlyos veszteséget okoztak. A nap végére a 11. székely határőr-zászlóalj gyakorlatilag teljes nehézfegyverzetét elvesztette. A zászlóalj parancsnokát, Serfőző János alezredest, aki egyszersmind az Úz völgyében lévő rangidős parancsnok is volt, elégtelen ténykedéséért hamarosan letartóztatták, és hadbíróság elé állították.
Estére a szovjet 11. gárda-lovashadosztály előrevetett osztaga a kulcsfontosságú Aklos-hágó felé közeledett, amelyen keresztül a szovjet csapatok kijuthattak a Csíki-medencébe, vagy pedig délnyugati irányban, a Kászon-patak völgyébe, ahonnan délnek fordulva az Ojtozi-hágó mögé kerülhettek.
A honvéd erődcsapatok szemlélője már 1943. szeptember végén megállapította: “A völgyzárak lerohanásának fő eszköze a harckocsi. Az ellene való védekezés eszközei a páncéltörő fegyverek és a páncélromboló járőr. A páncélelhárításban való kiképzést – annak döntő fontosságára való tekintettel – az erődszázad-parancsnokok személyesen vezessék. Minden erődszázadnál legalább 3, de lehetőleg annyi páncélromboló járőrpárt kell kiképezni, ahány sorompót a völgyzárban le kell zárni.”
Ennek dacára az erdélyi völgyzárak páncélelhárító tűzereje – valószínűleg tervezési hiba, illetve készlethiány következtében – 1944. augusztus végén csupán töredéke volt a Kárpátalján kiépített völgyzárakénak. Egy 1944. október 3-án kelt magyar honvéd vezérkarfőnöki dokumentum szerint „az Erdélyben eddig lefolytatott harcok bebizonyították, hogy a völgyzárak kellő páncélelhárítás nélkül az ellenség támadásának legfeljebb 1-2 napig tudnak ellentállni”. Az Úzvölgy-telepnél kialakított völgyzár esetében ez csupán egy-két óra volt.
A címképen látható Sherman-harckocsi illusztráció, nem az Úz-vögyében harcoló csapatokat ábrázolja.
A címképen látható Sherman-harckocsi illusztráció, nem az Úz-vögyében harcoló csapatokat ábrázolja.
Számvéber Norbert hadtörténész