A nagyböjt egy új kezdet
A nagyböjt egy új kezdet, olyan út, amely elvezet a biztos célhoz, a feltámadáshoz, húsvéthoz, amikor Krisztus győzedelmeskedik a halál felett. Ebben az időszakban mindig erős indítást kapunk a megtérésre. A keresztény arra kap meghívást, hogy „teljes szívével” (vö. Jo 2,12) térjen meg az Úrhoz, ne elégedjen meg a középszerű élettel, hanem növekedjen az Úr barátságában. Jézus a mi hűséges barátunk, aki soha nem hagy bennünket cserben, hiszen még akkor is, ha bűnt követünk el, ő türelmesen várja, hogy visszatérjünk hozzá, és e várakozással kifejezi, hogy meg akar nekünk bocsájtani (vö. a 2016. január 8-i szentmisén mondott homíliával).
A nagyböjt kedvező időszak arra, hogy intenzívebbé tegyük lelki életünket azon eszközök segítségével, amelyeket az egyház felkínál számunkra: a böjttel, az imádsággal és az alamizsnaadás révén. Mindezek alapja az Isten igéje, amit ebben az időszakban jóval nagyobb odafigyeléssel kell hallgatnunk és megfontolnunk. Itt most szeretném külön kiemelni a gazdag és a szegény Lázárról szóló példabeszédet (vö. Lk 16,19–31). Engedjük, hogy megihlessen bennünket ez a jelentős részlet, amely kulcsot kínál ahhoz, hogy meglássuk általa, miképpen kell cselekednünk, hogy eljussunk a valódi boldogságra és az örök életre, figyelmeztetve minket az őszinte megtérésre.
A másik ember: ajándék
A példabeszéd azzal kezdődik, hogy bemutatja a két főszereplőt, ám a szegény Lázárról kapunk csak pontosabb leírást: kétségbeejtő helyzetben van, már fel sem bír kelni, a gazdag kapujában fekszik és azokat a morzsákat eszi, amelyek ennek asztaláról elé hullanak. Testét mindenütt sebek borítják és a kutyák nyaldossák ezeket (vö. Lk 20-21).
A helyzet tehát nyomasztó: Lázár mélyre süllyedt és megalázó helyzetben találja magát. A jelenet még drámaibb, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szegényt Lázárnak nevezik: e név ígéreteket hordoz, hiszen azt jelenti: Isten megsegít. Ez a szereplő tehát nem névtelen valaki, pontos leírásunk van róla és olyan
emberként áll előttünk, akihez személyes történetet csatolhatunk. A gazdag Lázár számára ő szinte láthatatlan, a mi
számunkra azonban ismert, közel állónak érezzük, saját arca van: ajándék, felmérhetetlen értékű gazdagság, az Isten
által akart, szeretett lény, akiről meg is emlékezik – még ha kézzelfogható állapota olyan is, mintha emberi szemét
volna (vö. a 2016. január 8-ai szentmisén mondott homíliával).
Lázár azt tanítja nekünk, hogy a másik ember ajándék. A másik emberhez való helyes viszonyunk abban áll, hogy
hálával felismerjük értékét. A gazdag ember kapujában fekvő szegény sem útban lévő akadály csupán, hanem
felszólítás a megtérésre, az élete megváltoztatására. E példabeszéd először is arra szólít fel bennünket, hogy
nyissuk meg a szívünk ajtaját a másik ember előtt, mivel minden ember ajándék, legyen az a szomszédunk vagy akár
egy szegény ismeretlen. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy kinyissuk az ajtónkat minden szükséget szenvedő ember
előtt, és felismerjük benne Krisztus arcát. Mindnyájan találkozunk utunkon ilyen emberekkel. Minden élet, amely
utunkba akad, érdemes rá, hogy befogadjuk, tiszteljük, szeressük. Isten igéje segítség, hogy felnyissa a szemünket,
be tudjuk fogadni és szeretni tudjuk az életet, főként a törékeny életet. Ám ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni,
komolyan kell vennünk azt is, amit az evangélium a gazdag emberrel kapcsolatban mond el.
A bűn elvakít
A példabeszéd kendőzetlenül megmutatja azokat az ellenmondásokat, amelyek között a gazdag ember él (19. vers).
Neki, a szegény Lázárral ellentétben nincsen neve, csak gazdagként jellemzik. Jólétét kimutatják a ruhák, amelyeket
visel, a túlzott luxus. A bíbor ugyanis értékesebb volt ekkor az aranynál és az ezüstnél is, és ezt fenntartották
az istenségek (vö. Jer 10,9) és a királyok (vö. Bír 8,26) számára. A patyolat olyan különleges lenvászon volt,
amely viselőjét szinte szakrális jeggyel látta el. Ennek az embernek a gazdagsága tehát túlzó, már csak azért is,
mert minden nap, szokása szerint, közszemlére teszi. „Minden nap nagy lakomát rendezett” (19. v.). Drámaian látjuk
rajta, ahogy valakit teljesen megront a bűn, három lépésben: a pénz szeretete, a hiúság és a gőg (vö. a 2013.
szeptember 20-ai szentmisén mondott homíliával).
Pál apostol azt állítja: „Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás” (1Tim 6,10). Ez az ember megromlásának
fő oka, és az irigység, a veszekedés és gyanakvás forrása. A pénz képes átvenni fölöttünk az uralmat, olyannyira,
hogy egyeduralkodó bálványunkká válik (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 55). Ahelyett, hogy eszköz volna,
amelyekkel jót cselekedhetünk, és gyakorolhatjuk a mások iránti szolidaritást, a pénz az önzés logikájának
szolgájává tehet minket és az egész világot, nem hagy teret a szeretetnek és meggátolja a békét.
A példabeszéd megmutatja azt is, hogy a gazdag embert a kapzsiság hiúvá is teszi. Személyiségét a látszatokban
jeleníti meg, abban, hogy másoknak megmutatja, mi mindent engedhet meg magának. Ám a látszat a belső üresség
álcája. Élete a külsőségek rabja, a lét legfelszínesebb és legátmenetibb dimenziójáé (vö. uo., 62).
Ennek az erkölcsi züllésnek legmélyebb lépcsőfoka a gőg. A gazdag ember úgy öltözködik, mintha király lenne,
utánozza egy istenség viselkedését, elfeledve azt, hogy egyszerű halandó. A gazdagság szeretete által megromlott
ember számára nem létezik más, mint a saját énje, és ezért az őt körülvevő személyek nem lépnek be a látóterébe. A
pénzhez való ragaszkodás gyümölcse tehát egyfajta vakság: a gazdag nem látja az éhes, sebekkel borított és
megalázottságában elesett szegény embert.
Ha ezt a szereplőt vizsgáljuk, megértjük, hogy az evangélium miért ítéli el ilyen világosan a pénz szeretetét:
„Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a
másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is” (Mt 6,24).
Az ige ajándék
A gazdag és a szegény Lázárról szóló evangéliumi rész segít bennünket abban, hogy jól felkészüljünk a közelgő
húsvétra. A hamvazószerda liturgiája nagyon drámai módon arra figyelmeztet bennünket, hogy mi is éljük át hasonlóan
azt, amit a gazdag ember tesz. A pap, amikor homlokunkra rajzolja a keresztet a hamuval, ezeket a szavakat ismétli:
„Emlékezz, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” A gazdag és a szegény ember ugyanis egyaránt meghal és a
példabeszéd nagyobbik része már a másvilágon zajlik. A két főszereplő hirtelen rádöbben: „semmit sem hoztunk erre a
világra, s nem is vihetünk el semmit” (1Tim 6,7).
A mi pillantásunk is a túlvilágra szegeződik, ahol a gazdag ember hosszas párbeszédet folytat Ábrahámmal, akit
atyjának nevez (Lk 16, 24–27), s ezzel megmutatja, hogy ő is Isten népéhez tartozik. Ez életét még
ellentmondásosabbá teszi, hiszen eddig semmit sem tudtunk meg Istennel való kapcsolatáról. Életében nem volt hely
Isten számára, az egyetlen isten ő maga volt saját maga számára.
Csak a túlvilági gyötrelmek között ismeri fel a gazdag ember Lázárt, és azt szeretné, hogy a szegény enyhítse
kínjait egy kis vízzel. Hasonló dolgokat kér Lázártól, amelyeket a gazdag meg tudott volna tenni, ám soha nem tett
meg. Ábrahám azonban elmagyarázza neki: „Emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg
hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem” (25.
v). A túlvilágon valamiképpen helyreáll az igazság, és az életben elszenvedett gyötrelmeket kiegyenlítik a jó
dolgok.
A példabeszéd folytatódik, és így üzenetet hordoz minden keresztény számára. A gazdag ugyanis, akinek élnek még
testvérei, azt kéri Ábrahámtól, hogy küldje el ezekhez Lázárt, hogy az figyelmeztesse őket, ám Ábrahám így
válaszol: „Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak” (29. v). És a gazdag ember ellenvetésére meg is
erősíti: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek”
(31.v).
Ilyen módon előttünk áll a gazdag ember igazi problémája: rossz sorsának eredete abban áll, hogy nem hallgatja meg
Isten igéjét; ezért nem szereti már Istent, és ezért veti meg felebarátját. Isten igéje élő erő, amely képes
kiváltani a megtérést az ember szívében és a személyt ismét Isten felé fordítani. Ha bezárjuk szívünket Isten
nekünk szóló ajándéka előtt, következésképpen testvérünk előtt is zárva marad a szívünk.
Kedves testvérek! A nagyböjt alkalmas idő rá, hogy megújuljunk az ő igéjében, a szentségekben és a felebarátainkban
élő Krisztussal való találkozásban. Az Úr, aki a pusztában eltöltött negyven nap alatt legyőzte a kísértő cseleit,
megmutatja nekünk, hogy melyik úton járjunk. Vezessen minket a Szentlélek a valódi megtérés útján, hogy újra
felfedezzük Isten igéjének ajándékát, megtisztuljunk a látásunkat elvakító bűneinktől, és Krisztust szolgáljuk a
szükséget szenvedő testvéreinkben. Bátorítok minden hívőt, hogy e lelki megújulást mutassák ki azokban a nagyböjti
gyakorlatokban, amelyeket az egyházi szervezetek kezdeményeznek szerte a világban, hogy növekedjen a találkozás
kultúrája az emberiség egyetlen nagy családján belül. Imádkozzunk egymásért, hogy Krisztus győzelmében részesedve
képesek legyünk megnyitni kapuinkat a gyengék és a szegények előtt. Így tudjuk majd húsvét örömét teljesen megélni
és tanúskodni róla.
Vatikán, 2016. október 18.
Szent Lukács evangélista ünnepén
Ferenc
A magyar változat forrása: MKPK Sajtószolgálat